ELLENŐRZÖTT VISSZHANG EFFEKTUS

Mircea Nedelciu | November 01, 2008
Translated by: Mihály Lakatos

 

ELLENŐRZÖTT  VISSZHANG  EFFEKTUS

Egy vastag falú üvegpohár, a széle kicsorbulva, színültig fehér borral, olívaolaj színű, az asztali lámpa éles fénye, egy köteg fehér papír, a vízcsapoknak a csőrendszer által továbbított morajlása, az egész tömbházban, egy résnyire nyitott ajtó, nappali, egy másik résnyire nyitott ajtó tűnik elő az előbbi nyílásán keresztül, az ebédlőben Cornelia tárgyal valamiről az egyik kolléganőjével. Térdének egy része, néha az orra és a homloka, máskor az alkarja tölti ki az ajtó magas és szűk nyílását. A hangjuk, mely időnként egy-egy élesebb magánhangzót, vagy éppenséggel egy-egy egész szót bocsát útjára, értelmezhetetlenül, kontextus nélkül. A világ tehát, de az a világ, amely egy ehhez hasonló résen át látható, afunkcionális, anatómiailag értelmezhetetlen darabokra esve. Az egyik ajtó hirtelen becsapódik.  Most, minden bizonnyal, a pletykálkodás egy olyan hőfokára jutottak, amely nem tűri a túl sok fültanút. Hosszan az ajtóra szegezett tekintet. „Ember, most egérré lettél, mondja a Festő, egy szürke bundájú, rémült tekintetű egérré. Leülsz az íróasztalodhoz, valamiféle papírok elé, de még csak nem is kezded el rágcsálni, elolvasni vagy megoldani őket, valójában egy lyukat keresel, hogy minél hamarabb elbújhass. Akarsz egy kávét? Gyere, főzzünk egy kávét! Vagy félsz, hogy megárt az artériáknak? Egyébként az első alkalommal, amikor ilyesmivel állsz elő, kidoblak. De tudod hogy? Összecsomagollak és kidoblak az ablakon. Irgalmas vagyok, mert földszinten lakunk. És irgalmas vagyok, mert tudom, hogy azelőtt kóbor kutya voltál, és azért lett egér belőled, mert nem vitt el a sintér. A sintér elfeledkezett rólad, ember! És akkor azt hitted, hogy ez így rendben van, elég lesz egy kanálka cukor?”

            Hallgattad őt, s közben szokás szerint alig bírtál elfojtani egy mosolyt, és közelről vizsgálgattad az egyik alighogy elkezdett nagy formátumú vásznát. Tudtad, hogy ez idegesíti. Bizonyos színhatások titkai akarata ellenére feltárultak, és ha a későbbiekben, amikor a kép elkészült, megjegyezted, hogy „tudom ezt hogyan csináltad, előbb így, majd amúgy is húztál egy ecsetvonást!”, fellobbant, spionnak nevezett, úgy érezte, jogsérelem érte. Néha azonban, noha figyelmesen tanulmányoztad a kép különböző fázisait, nem sikerült rajtakapnod, és olyankor kimondhatatlanul boldog volt, úgy tűnt, jobban örül ennek, mint egy nagysikerű kiállításnak.

            Három óra húsz perckor nyílik az iroda ajtaja, egy erőteljesen előretolt hegyes orr, az irodabeliek által jól ismert orr jelenik meg az ajtókeretben, „mi a fenét akarhat ez is, mindjárt fél négy, indulnunk kell haza”. A résnyire tárt ajtó által összepréselt tekintet nem időzik nyomatékosan a máris összecsomagolt papírkupacokon, tehát nem éppen főnöki tekintet, keres valamit, és amint megtalálta, mosoly ragyogja be:

            - Griguca elvtárs, nem menj el, ember, valamit akarok mondani, rendben?

            - Igen, elvtárs, deee…

            De az ajtó becsukódik. Most jut eszébe, hogy valamit mondani akar, eddig nem ért rá! A többiek öltözködni kezdenek, a nők a fiókokban külön erre a célra őrizgetett tükröcskékben ellenőrzik az ábrázatukat. Fél négy. Sorban, többé-kevésbé sokatmondóan, elköszönnek tőled.

            - Out of graces, back in graces! mondja az utolsó, és a sapkájával egy viccesen eltúlzott pukedlit csinál.

            Belekortyolsz a borba és fintorogsz. Nem tartod magad nagy szakértőnek, de mivel nem vagy hozzászokva ehhez a sokat dicsért nedűhöz (egyesek szerint az esztétikai elvek zömének egyszerű alkalmazásával ugyanúgy elemezhető akár egy műalkotás), az első kontaktus rendszerint kellemetlennek tűnik számodra. Rendet raksz az íróasztalodon, fölöslegesen tologatod az asztali lámpát, hogy egy optimális helyet találj neki, és a tekinteted újból ráalvad a sárgás színű borra és az őt körülölelő nem túl elegáns pohárra.

 

            Az a bor vörös volt, sötét színű, majdnem fekete, az üzletfelelős régen elfeledett személyes tartalékkészletéből vette elő, és Fatache, értékelve a gesztust, azonnal hosszadalmas előadásba fogott arról, hogy mit is jelent a minőség az ilyen borok esetében, közben kortyolgatott belőle, hivalkodott bortermelői ismereteivel, amelyeknek, noha nem voltak a legpontosabbak, az üzletfelelős (még álltában, kissé előrehajolva) elismerő csodálattal adózott. Téged, akárhogyis, meglepett, hogy „Fatache elvtárs” az asztalához invitált, és időről-időre megpróbáltál közbeszúrni ezt-azt, nyilván, hogy igazat adj neki. Triescu is folyton egyetértett Fatacheval, naivnak tettette magát a borászat területén és álkérdésekkel bombázta. Körülbelül tíz perc múlva az üzletfelelős udvariasan kimentette magát, értésünkre adva, hogy igen sok dolga van (valóban, ezek után még egy félóráig sétálgatott fel s alá a teremben, figyelte a pincéreket, diszkrét jelzéseket adva számukra, vagy a tekintetével lehordva őket), és elment. Fatache még egy ideig a boros témát folytatta (te és Triescu továbbra is csupa fül voltatok, igenlő gesztusok és „elképesztő!” felkiáltások), aztán áttért a külföldi utazásaira, a nőkre, a zsidókra, egyéb rosszízű pletykákra. Időnként tőletek is akart egy-egy viccet hallani, és örültetek, nyilván visszafogottan, amikor Fatache harsányan kacagott, eltévesztve a vicc csattanóját.

 

            Mindezt most papírra kellene vetni és már úgy tűnik: a lámpa sem áll jó helyen, a bőröd érthetetlen módon viszket, az ajtó, amelyet a nők konspiratívan becsuktak, idegesít, a bornak valamiféle lehetetlen íze lett.

            - Mikor veszel ki te is néhány szabadnapot, nem szabadságot, hanem csak úgy, ötletszerűen, hogy elugorjunk a Nyugati-havasokba? Vagy nem engedi az asszony?

            - Most nem lehet, de majd megoldom!

            - Hadd mutassak néhány ott készített képet, mondtam, hogy vettem egy gerendaházat? Háromezer, nem a falu főterén van, és az emberek elköltöztek, nincs mit kezdjenek vele, örültek, hogy találtak egy bolondot, aki háromezret ad érte!

            Látod magad előtt amint rendet rak a mocskos faasztalon, elővesz két csészét, hamuzót, cigarettát, elolt egy lámpát, felkapcsol egy másikat, „ez egy mániákus!” mondod magadban és megpróbálod elképzelni ott, a döngölt padlójú gerendaházban, látod amint türelmesen tüzet gyújt, valójában csodálod folyamatos rituális érintkezését az anyaggal, és olyan örömöt észlelsz az arcán, amely számodra hozzáférhetetlen.

            - Beadtam előhívásra, holnap kész a film, s akkor majd nekilátok, találtam valami klassz magyar papírt, kitűnő a kontrasztja. Vagy inkább meséljem el, hogy mit ettem tegnap, akarod, hogy elmeséljem, mit ettem tegnap?

            - Nem!

            - Ugyan már, te csapzott egér, hagyd, hogy elmeséljem, egy igazi bankett volt!

            Egyre inkább nehezedre esett, hogy félbeszakítsd, hogy kérdéseket tegyél fel, vagyis hogy rávedd, hogy arról beszéljen, ami téged gyötör.

            Az iroda ajtaja végül ismét kinyílt (egyedül voltál, cigarettáztál, és fél négy múlt tíz perccel) és előbb annak a nevetséges orrának (még inkább nevetséges, ha egy főnök viseli) csinált helyet, majd magának, Bencunak, és az ő csalafinta mosolyának, amely bármely pillanatban kész volt áthatolhatatlan maszkká változni.

- Griguca elvtárs, mondta miközben leült és intett, hogy üljél vissza (a munkahelyeden Griguca vagy Griguca elvtárs vagy, a lányoknak, amikor még nőtlen voltál, Grig, a személyiben Gregor Vancea, az egyetemen „Volens nolens, agheasmus Gregorius bebit” voltál, otthon pedig Cornelia ugyancsak Grignek szólít), elmondom, miért kértem, hogy maradj még egy kicsit, siettél?...

- Nem.

- Jól van, nézd… te ott voltál akkor, amikor Fatache a minisztériumból Szebenben megrészegedett, csinált amit csinált, amikor ti fizettetek, te meg Triescu, nemde?

- Háát igen, ott voltam, de…

- Na, és arra kérlek, ne érts félre, azt akarom, Triescu már megtette, hogy néhány oldalon írd le, éppeg úgy ahogy történt!

- !!!

- Tudod… vagyis, még egyszer kérlek, ne érts félre, te komoly ember vagy, nekünk össze… sját erőinket… érted? vagyis…az ilyen alakokat, akik… kapcsolataik útján, vagy mert azt a benyomást keltik, mintha lennének kapcsolataik, tudod… az érték, ember, na és ha a minisztériumban dolgozik, mi pedig itt? Éppeg úgy ahogy történt, neeem… kitalálni vagy mit tudom én mi, nem… érted amit mondok?

- Igen, de..

- Tudom, nem kell félned, senki nem tudja meg, nézd, még csak aláírnod se kell, leírod, ahogy történt, és kész, rendben? Képes vagy rá? Griguca? Képes vagy rá, ember?

- Képes lennék, de…

- Na figyelj rám, hazamégy, de kérlek, gondolkozz rajta, majd meglátod, felidézed hogyan történt, így van, és leírod. Két-három oldal, nem több, rendben?

Halkan beszélt, szinte suttogva, noha az irodában már nem volt senki, és lehet, hogy a környező irodákban sem, mélyen az asztal fölé hajolt, feléd, te igyekeztél távol tartani tőle a cigarettát, vagyis hogy ne zavarja a füst, ő pedig, noha nemdohányzó, nem is zavartatta magát, és végül belementél.

- Deee… köztünk marad, rendben? Senki nem tudja meg! tette hozzá és megszorította a kezed, majd engedte, hogy elmenj.

Ő még maradt egy kicsit, valami dolga volt. Feltehetőleg el akarta kerülni, hogy együtt távozzatok.

Kinn az utcán az eső utáni levegő jókedvre hangolt, de ez nem tartott túl sokáig és semmi esetre sem a nap teljes hátralevő részében. Nem volt kedved túl sokat gondolkodni a belélegzett levegőn. Úgy, hogy hirtelen azt érezted, fel kell hívnod a Festőt. Nem tudtad, hogy otthon van-e, elment pár napra a Nyugati-havasokba, de szerettél volna néhány szót váltani valakivel. Meg akartad hallgatni az ő elsuttogott, minden realitást figyelmen kívül hagyó, mulatságos vélekedéseit. Miután felvette a telefont és elindultál hozzá, azon gondolkoztál, hogy miként fogod megkérdezni tőle a legtermészetesebb módon, hogy: „Egy kisfőnök azt kéri tőled, hogy kövess el egy szamárságot egy nagyfőnök rovására. Mit kell tenned ebben az esetben?” és miként fogod ezek után örömmel meghallgatni az esztelenségeit. De most várnod kellett a megfelelő alkalomra.

„- Van a feleségemnek egy kolléganője, aki éppen nem tudom hányadik házassági évfordulóját ünnepelte, tudod, ilyen, hogy is nevezik őket, újgazdagok, és úgy döntöttek, hogy egy partyt rendeznek. Hallod, „party”-t! A szerencsétlen hülyék! És azt mondja a feleségem: „Vedd fel az öltönyödet, mert egy partyra megyünk”. Én előző nap egész nap vonatoztam, és ha öltönyről van szó, rendszerint feldühödöm, de a „party” szó hallatán kitört belőlem a röhögés, és elmentem. Tízórányi éhség gyűlt össze bennem a vonaton, ha ismered az érzést. Ha kérsz még kávét, nézd, ott a bögre!

Az új kép, amelyen dolgozott egy zsúfolt, otromba kis házakból álló külvárosi résznek tűnt, egy nyomornegyed utcája, vagy bontás alatt álló lakótelep. Mindenféle színes, mértani foltok vettek körül egy valamiféle fehér négyzetet, amely a központi részt foglalta el és egy nyitott ablaknak tűnt, melynek az alsó részét félénken szeli át két virágzó ágacska. A keret alatt. A Festő beszélt, izgett-mozgott, egyedül kacagott. És ezek után hogyan tudtad volna eltéríteni, hogy feltegyél neki egy kérdést és a tetteid erkölcsi dimenziói felé irányítsd? Rávedd, hogy okosan beszéljen a főnöködről, Bencuról, aki a minisztérium legfontosabb intézményének az osztályvezetője, és véleményt mondjon, a maga módján, arról a „két-három oldalról”, amit neked kellene megírnod Fatacheról, Bencu minisztériumi megfelelőjéről?

 

Szó mi szó, Fatache akkor tökrészegre itta magát, szidta a pincéreket, verekedni akart a szomszéd asztalnál italozgató munkásokkal, mindenkinek meg akarta mutatni, hogy „kicsoda is ő”, orruk alá tolta az igazolványát, te és Triescu igyekeztetek leállítani és hirtelen megundorodtatok „Fatachetól, a nagyfőnöktől”, de hogy innen odáig juss, hogy orvul hátulról ledöfd, úgy ahogyan Bencu kéri, még meg kell tenni néhány lépést. Valóban, a pincérekkel lezajlott veszekedés után az asztalra egy borsos számla került, mindenki elfelejtette, hogy a bort az üzletfelelős hozta és ajánlotta fel ajándékba, Fatache már beszámíthatatlan volt, az üzletfelelős eltűnt, Triescuval együtt kifizettétek a teljes fogyasztást, de ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy Fatache arra kényszerített benneteket, hogy fizessétek az italát.

 

            Az ajtó ismét kinyílt, ezúttal szélesebbre, és Cornelia barátnője jött be, hogy elbúcsúzzon tőled.

            - Hogy vagy, Grig? kérdezi, és bűnös mosollyal vállat vonsz, de neki nincs ahonnan tudnia, hogy mit keres a bűn a mosolyodban, így aztán észre sem veszi. Megint dolgozol? Filozófus lesz belőled, fiam! folytatja, és te nevetsz, ezúttal szerényen, mint aki máris filozófus és nem tehet mást, kénytelen beismerni a sikerét.

            Cornelia is nevet, a barátnője bizonyára jó poént mondott. Vagy együtt forralták ki, ki tudja? Felállsz és „kez’csókolomot!” köszönsz ennek a lánynak, aki évfolyamtársad volt az egyetemen, de akinek pillanatnyilag a nevére sem emlékszel, Corneliával együtt az ajtóig kíséritek, visszatérsz a szobádba, belekortyolsz a fehér borba, eszedbe jut, hogy délután, a Festő műhelyében, ahelyett hogy meghallgattad volna, ahelyett hogy végrehajtottad volna azt a szaltót a súlytalanság állapota felé, amelyet jövet magadnak megígértél, a háta mögötti képet bámultad.

            „- És őnagysága, ki tudja melyik idióta folyóiratban vagy a Képzőművészeti Alapnál dolgozó jeles pályatársaim valamelyikénél rálelt egy estélyi ruhaötletre, amely tökéletesen és egyazon időben illett a butaságához és az alkatához is. Rég láttam annál slamposabbat, úgy hogy azonnal jókedvem támadt és lerohantam a foie gras-t. Hallod, te irodai patkány, mivel kényeztetik magukat a fiúk a tíz éves házassági évfordulójukon? Foie gras-val, ember! Szó mi szó, illett volna hozzá egy foie gras-nyakék, elő is kellett volna rukkolnom az ötlettel, de látnod kellett volna, miként emelték fel a többiek a balkezük kisujját, amikor az evőeszközök után nyúltak, hogy nekilássanak a foie gras-nak! Hát az egy csoda volt! Várj csak, mert van itt egy Jacques Brel-kazettám, várj, felteszem, hogy halld te is, mit énekel a pasas: „Les bourgeois/C’est comme les cochons,/Plus ça devient vieux,/Plus ça devient bête!

Na, és a társalgás… mit mondhatnék! Arra sem méltó, hogy karikírozza az ember. Azt egész egyszerűen látni kell! Hol a fenében rejtegetik ezen „erényeiket” ifjú korukban, ember?

            Most csak a magnó hallatszott, amint egy francia dalt dúdol, és láttad a Festőt, cinikus filozófus ábrázatát, amint a szöveget figyelte és nevetett magában, belelendült, folytatta:

            „- Ajajajj, de hát erre az ünnepélyre, drágám, eljöttek az istenek is. Eljött a Pénz, a Lakás (négyszobás volt és Villával érkezett, aki egy belsőlépcső-nyakéket viselt), az Autó, a Bukaresti Személyi, az Útlevél, az Utazások és a külföldi Rokonok és más apróbb istenecskék is. Észrevétlen elvegyültek az asztaltársaság társalgásában, s ez utóbbiak nem győztek hódolni előttük.

            - Ennek mi lesz a címe? kérdezted megszakítva a tirádát, és a háta mögötti képre mutattál.

            - Ennek, hát ezt „Visszhang utcának” fogom hívni, ez a valódi neve is az utcának, valahol a külvárosi részen van, azt hiszem bontás alatt áll.”

            Most pedig igyekszel újólag a továbbra is fehér papírlapra koncentrálni.

            Milyennek kell lennie a szövegnek ahhoz, hogy Bencu ne tudja felhasználni? Hogyan lehetne bumerángot csinálni belőle? És milyen mértékben lehet megvalósítani ezt az „éppeg ahogy volt”-ot, amit olyan nyomatékosan kértek tőled? Vajon, nem éppen ebben formában lenne igaziból is egy bumeráng? Hogyan tudnád úgy megírni a szöveget, hogy a szerző kiléte minél inkább rejtve maradjon? Hogyan kezd el, hogyan fejezd be úgy, hogy világosan kitessék, hogy nem vállalsz közösséget Bencuval, és hogy egész egyszerűen csak azért írod le mindezt, hogy elkerülj bizonyos kellemetlen következményeket? De tényleg, ha egy sort sem írnál és holnap felemelt fejjel bemennél a munkahelyedre („Erre én nem vagyok képes, Bencu elvtárs!”), mi történne? Ő cinkosan elmosolyodna („Semmi baj, Griguca elvtárs!”), de a gyárnak az egész országban vannak leányvállalatai, és néhány nap múltán kiderülne, hogy Nagybányán, vagy Nagyváradon, vagy Kolozsváron van szükség rád négy-öt hónapig, Cornelia pofákat vágna („mert te mindig ilyen vagy, egy palimadár”), számos egyéb apró kellemetlenségben lehetne részed. De ez elegendő mentség ahhoz, hogy elkövess egy aljasságot? Alapjában véve, bármilyen tett elfedhető apró önigazolásokkal, Bencu maga is bebizonyította neked, Triescu, a maga során, bármikor kész lenne arra, hogy ugyanezt megtegye. Ő nem hősködik. De a történelemnek (egy vállalat, vagy egy házasság történetének is) valóban hősökre van szüksége? Szó se róla, a hősök is csak bizonyos feltételek megléte esetén lépnek színre. Mi az a hétköznapi hősiesség és hová vezet? És, végül is, úgy nézel ki, mint egy hős? Te, Cornelia duzzogásaival, a lakáshiteleddel, a távoli áthelyezéstől való félelmeddel? Ugyan már, ne vicceljünk! S ha tegyük fel, mindez nem érdekelne, megígérted, megígérted, hogy írni fogsz „két-három oldalt”, erkölcsös lenne meghátrálni? Írjad hát, Griguca, és ne játszd meg magad, mi van, azt hiszed, amiért közgazdász vagy, a világ minden dolgával tisztában vagy? Egyébként a Festő is, miután végül elmondtad neki az egész sztorit, azt mondta, hogy írd meg.

            „- Írd meg, egér úrfi, írj egy levelet annak, aki ezt kérte és kezd így: „Elmész te az anyádba!” és ugyanezzel a mondattal fejezd is be. Szerintem ez egy nagyszerű mondat ilyen alkalmakra. Igazi gyöngyszem, kiváló stílusérzékre vall!”

- És Cornelia?

- Ó, igen, majd elfelejtettem. Írd meg két példányban, s az egyiket egyenesen neki címezd, érted, amit mondok?”

Számára az egész egyszerűnek tűnt, mint egy tojás, és nekifogott elmosni a kávéscsészéket. Aztán leborogatta őket, hogy lefolyjanak, és visszatért a képhez.

- „Tudd meg, én magam is eltűnődtem azon, hogy a Polgármesteri Hivatal miért éppen Visszhang utcának nevezte el. És nem tudom, kutya legyek, ha tudom. De azt hiszem, akaratom ellenére is folyton ez jár az eszemben, figyeld csak meg, miként követik a színek egymást a középponttól a szélek felé!”

-„Igen, mondtad, de ez mégiscsak egy bélés, egy olyan hatás, amely a kereten belül marad, keretet is csinálsz hozzá, nemde?”

Erre elfutotta a pulykaméreg és ordítozni kezdett:

-„Igen, hát persze hogy csinálok neki keretet is! Csinálok neki egy keretet és kiállítom, s jön majd egy hatökör, aki megvásárolja hogy kitegye az ebédlője falára, s alatta zabálja a foie gras-t vagy a sült krumplit, most elégedett vagy?”

-„Igen, rendben, mondtad, van valami új lemezed?”

Nem volt, így továbbra is Jacques Brelt hallgattátok.

Cornelia csörömpöl valamivel a fürdőben. Tudod, mikor halad át a hálószobán, mikor oltja el a lámpákat, s szeretnéd, ha szólna bár egy szót hozzád. És ő, bizonyára kitalálva a gondolatodat, kinyitja az ajtót és megkérdezi:

- Nem fekszel le?

- Nem, még maradok egy kicsit, jó éjt!

- Jó éjt!

Ennyi is elegendő. Az embernek nagy szüksége van információkra. Mindig és mindenfélére.

- Hatékonyan élni annyit tesz, mint a megfelelő információ birtokában élni, szólalt meg a Festő mintegy tíz perc múltán, amikor valamicskét már csillapodott, és a kibernetika klasszikusaitól kezdett idézni. Végül is, a letűnt korok összes drámájának a gyújtópontjában a megfelelő információ hiánya állt. Rómeó, ha időben megkapja a pap levelét, nem lett volna öngyilkos még mielőtt Júlia magához tér. A dráma happy end-del végződött volna. Na de, a Shakespeare-szöveg akkor is ugyanilyen értékes lenne?”

Ez meglepett. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy a Festő bármiféle önigazolással próbálkozzon.

Manapság, elvileg, egy ilyen drámára nem kerülhetne sor. Egy telefonhívás, egy sürgöny, egy órányi repülőút, és minden megoldódna.

Igen, de nem tudhatod hol van Fatache, úgy tűnik elhagyta a várost, semmi esélyed, hogy holnap reggel előtt kapcsolatba lépj vele, és végső soron, segítene az valamit rajtad, ha figyelmeztetnéd?

„- Dehát ki dönti el, hogy melyik a megfelelő információ számomra, és melyik nem?” tette hozzá és ismét sétálni kezdett a műhelyben, felkapcsolt egy lámpát, egy másikat le.

Végül búcsút vettél tőle, és eljöttél.

Most csend van az egész tömbházban, az utcai zajok is elültek. Az éjszaka mindent az uralma alá hajtott. Még iszol egy korty bort, majd hirtelen, mintegy megvilágosodva a kesernyés íztől, összerezzensz: a lánnyal történt esetről, úgy tűnik, Bencu nem tud semmit. Ha tudna, figyelmeztetett volna, hogy arra is térj ki.

 

Kevéssel éjfél után, miután Fatachet nagy nehezen sikerült betuszkolnotok a szobájába és visszatértetek a szobátokba, mely ugyanarra a folyósóra nyílt, egy sikoltást hallottatok. Azonnal kiszaladtatok. Fatachet találtátok ott, s egy húsz év körüli lányt, aki igyekezett kiszabadulni a kezei közül. „Drágám, tudod, ki vagyok én?” – kérdezgette a lánytól. Be kellett zárnotok a szobájába, s a kulcsot magatokhoz vettétek. A lány kérte, hogy telefonáljatok a rendőrségre, mert nemi erőszakot kíséreltek meg ellene, de amikor Triescu azt tanácsolta, hogy telefonáljon ő a recepcióról, letett a szándékáról és egy cigarettát kért. Csak miután elment, jutott eszetekbe, hogy tulajdonképpen mit is keresett ő éjjel egy órakor a szálloda folyosóján.

 

Mindenesetre, ez az epizód olyan undort váltott ki belőled, hogy meg is feledkeztél róla. Vajon, ez az oka annak, hogy Triescu sem említette? Vagy éppen ezzel az elhallgatással próbál üzenni neked? Tényleg, ez az elhallgatás hasznos lehet Fatache számára? És mindez milyen többletindokot szolgáltat arra, hogy hozzáfogj írni? Mégis, mit hoz az éj az előtted heverő fehér papírlapra?

 

 

*

*           *

 

Fél hétkor csörgött a telefon és a kéz gépiesen felemelte a kagylót és a fülhöz vitte. A fül nem várt semmiféle többletinformációra. „Fél hét van!” mondja a telefonos kisasszony. Néha megtoldja egy „jó reggelt!”-tel, előtte vagy utána. Máskor nem ér rá. Vajon, ez most a megfelelő információ?

 

About this issue

This July, The Observer Translation Project leaves its usual format to present a special CRISIS ISSUE. Things are tough all over. Hard Times suddenly feels like the book of the moment. The global economic crisis impacts life as we know it, and viewed from Bucharest the effects reverberate in domains that include geo-politics and publishing in Romania and abroad, with the crisis at The Observer Translation Project as an instance of a universal phenomenon. read more...

Translator's Choice

Author: Stelian Tănase
Translated by: Jean Harris

From Maestro: A Melodrama. Episode 7

Emiluţa has an unfortunate thought. She’ll throw herself off the top of the building. Why? What the fuck? Let’s say for the cause of PeaceonEarth, for the slumdogs, Europe, for the lonely. Which is to say she doesn’t have a ghost of a reason. Viva Walachia! The way things stand, if ...

Translator’s Note
Translator’s Note: a synopsis
Author: Ştefan Agopian
Translated by: Ileana Orlich

How I Learned to Read (from Tache de Catifea / The Velvet Man)

The bearded man was the owner of an apothecary shop where he worked with two apprentices. Nobody paid me any mind, so I spent all day in what was supposed to be the shop. I say this because it was a large, dark room full of odors—a mix of smells from everywhere. The room hadn’t been cleaned ...

Translator’s Note
Re: Learning to Read, from Tache de catifea / The Velvet Man
Author: Gabriela Adameşteanu
Translated by: Patrick Camiller

Wasted Morning - Napoleon in Bucharest

“What you’ve got here is heaven on earth,” Vica says as she drops onto the kitchen chair. “But where’s your mother?” “At work,” Gelu lazily replies, leaning sideways against the door. “She’s doing mornings this week, didn’t you know?” He is tall and thin, with unset ...

Author: Petre Ispirescu
Translated by: Jean Harris

Youth Without Age and Life Without Death

It happened once as never before-y, ‘cause if it couldn’t be true, it wouldn’t make a story about the time when the poplar tree made berries and the willow tree broke out in cherries, when bears began to brawl with their tails, and wolf and lamb, unfurling their sails, threw arms around each ...

Translator’s Note
On Petre Ispirescu
Exquisite Corpse

Planned events in Cultural Agenda see All Planned Events

17 December
Tardes de Cinema Romeno
As tardes de cinema romeno do ICR Lisboa continuam no dia 17 de Dezembro de 2009, às 19h00, na ...
14 December
Omaggio a Gheorghe Dinica Proiezione del film "Filantropica" (regia Nae Caranfil, 2002)
“Filantropica” è uno dei film che più rendono giustizia al ...
12 December
Årets Nobelpristagare i litteratur Herta Müller gästar Dramaten
Foto: Cato Lein 12.12.2009, Dramaten, Nybroplan, Stockholm I samband med Nobelveckan kommer ...
10 December
Romanian Festival @ Peninsula Arts - University of Plymouth
13 & 14 November 2009. Films until 18 December. Twenty of Romania's most influential and ...
10 December
Lesung und Gespräch mit Ioana Nicolaie
Donnerstag, 10. Dezember, um 19.30 Uhr Ort: Szimpla Café Gärtnerstrs.15, ...
 
 

Our Partners

Razvan Lazar_Dunkelkammer SENSO TV Eurotopics Institutul Cultural Roman Economic Forum Krynica Radio Romania Muzical Liternet Radio France International Romania Suplimentul de cultura Radio Lynx