The Observer Translation Project

Mircea Nedelciu, író, nem érte meg 49. életévét, ám 39-et egy totalitárius rendszerben élt le, míg az utolsó tíz évben a betegséggel és a halállal nézett szembe. November 12-én született Funduluea-n, paraszti családban, általános iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát Brăneştiben, az egyetemet Bukarestben, a bölcsészeti kar román-francia szakán. Olyan családban nőtt fel, amely megpróbálta késleltetni a közösségbe való belépést (ennek következményeit nagyobbik nővére szenvedi el, akit egy évre kizárnak az egyetemről), és a ’60-as évek végének eléggé szabad és igen komoly szakmai légkörében (szinte már a normalitás terében) képezi tovább magát, külföldi lapokat, kortárs nyugati irodalmi és elméleti folyóiratokat olvas, szabad vitákon vesz részt generációja több tagjával együtt (ezek egy része az Ovid S. Crohmălniceanu vezette Junimea irodalmi körön zajlott). Szabad szelleme miatt (amelynek gyökerei paraszti származásában és tanulmányaiban gyökereztek), az egyetemi tanulmányok 1973-as befejezése után, peremre szorul, akárcsak a vele egy generációhoz, a ’80-as generációhoz tartozó alkotók többsége, akiknek már nem sikerül szabadúszó írókként csak írásból élni, de a sajtóban vagy a könyvkiadóknál sem tudnak elhelyezkedni (mint az egy nemzedékkel korábban induló írók jelentős része). Miután visszautasítja a kormány által kiutalt tanári állást – a Duna-deltában – , mindenféle cselekből és alkalmi munkákból él, elsősorban a turisztikai hivatal idegenvezetőjeként. Ennek a rendszer által ingyenélésnek tekintett életformának a következményeit is megismeri, amikor 1977-ben néhány hétre letartóztatják valutával való üzérkedésért. 1982-ben első munkakönyves állásként, könyvtárosnak alkalmazzák a Cartea Românescă Kiadónál, amely később legendássá válik, mint a vidéki, illetve a politikai, nem irodalmi értelemben peremre szorult írók találkahelye. Továbbra is üldözi a rendszer, két politikai hiba miatt: nem párttag és feleségének testvére az Amerikai Egyesült Államokban él.

„Én, egy bizonyos Mircea Nedelciu...”

Mircea Nedelciu első könyve 1979-ben jelenik meg, a rövidprózákat tartalmazó könyv címe Kalandok egy belső kertben (Cartea Românescă Kiadó), és az elkövetkező évtized ideje alatt lát napvilágot szinte minden későbbi kötete: Ellenőrzött visszhang-effektus (rövidpróza, 1981, Cartea Românescă), Széljegyzet a birtoklási vágyhoz (rövidpróza, Eminescu Kiadó, 1983.), Mezei méz (regény, Militară Kiadó, 1984.), Elbeszélő gyógymód (regény, Cartea Românescă Kiadó, 1986.), Holnap is lesz nap (rövidpróza, Cartea Românescă Kiadó, 1989.). Habár ugyanabban az időszakban íródik, csak később lát napvilágot A nő pirosban (társszerzők: Adriana Babeti és Mircea Mihăieş) című regény (Cartea Românescă Kiadó, 1990.) és A ’80-as generáció meséinek meséje (erotikus próza, Nemira Kiadó, 1998.).

            Mikor 1989. decembere után, egy másik, szabad szellemét és tettvágyát inkább elfogadó világba lép[1], életét megpecsételi és felőrli a betegség (Hodgkin szindróma), amelynek szimptómái, anélkül, hogy felfedezték volna, már 1988-ban megjelentek. Néhány nagyon nehéz sebészeti beavatkozáson esik át Franciaországban, és életének utolsó éveit tolószékben tölti. Román-francia kiadó és terjesztő egyesületet hoz létre, részt vesz az irodalmi életben, és ír – a betegség által diktált megszakítások szerinti ritmusban, és attól való félelemben, hogy az írás így vagy úgy, de elveszti őt – egy regényt, amelynek átláthatóan önéletrajzi váza is van. A búvár jegyében halála után jelent meg 2000-ben a Compania Kiadó gondozásában. E nagyonis megpróbált egzisztenciában rejlik Mircea Nedelciu ereje, zord és félelemmentes életmódja, ami arra készteti Alexandru Muşinát, hogy a hősökhöz hasonlítsa őket, a szó erős, férfias, antik értelmében: „A nagylelkűség, a barátság kultusza, a tisztességérzés, és különösen a halállal szembeni érdektelenség, diszkréten de egyértelműen emelték ki a körülötte levők közül” (Formula AS, 371. szám, július 19.–26. 1999., 3. o.). Tény, hogy az iszonytató és éppen ezért tragikus, a halállal folytatott harcban, Mircea Nedelciu igenlő belső életet él (pozitívan gondolkodik, visszaemlékezéseiben a beleegyezésekről ír), folyamatosan és határozottan az élet oldalán helyezkedik el. 1996-ban, amikor második alkalommal tér vissza Franciaországból, így nyilatkozik egy Viorica Rusunak adott interjúban: „A félelemre visszatérve, kétféleképpen viszonyulhatsz hozzá: vagy engedsz neki, és hagyod hogy a többiek csináljanak valamit, de te feladtad. Vagy harcolsz. Különböző okokból, de nálam sosem volt ilyen feladás. Még akkor sem, amikor megláttam azt a hihetetlen összeget (70000 dollár, ami a kezeléshez kellett). Rögtön azon morfondíroztam, milyen úton, hogyan lehet megszerezni. Elkezdtem ezen gondolkodni, de elvetettem a „lehetetlen ennyi pénzt összeszedni” reakciót, és a megalázkodásét is” (Adevărul literar şi artistic, 5. évfolyam, 303. szám, 1996. január, 3. o.). Életének utolsó évében továbbra is úgy gondolja, hogy: „a kétségbeesés, mégiscsak bűn” (Formula AS, 346. szám, január 25. – február 1., 1999.), és csak néhány nappal a vég előtt azt vallja egy megrázó, végrendelet-szövegben, hogy készül az Istennel való találkozásra és tovább harcol a halállal: „Tudom, hogy a jelek szerint az idő nagyon lerövidült, még arra sem elég, hogy papírra vesd, ami eszedbe jut. Válogatni kell, próbálni és épp az ellenkezőjét tenni annak, amit a szabó csinál: egyetlen egyszer mérni, és tízszer vágni, csak feldobni, csak jelezni inkább, mint részletesen kifejteni. De ezek megtanulható dolgok: nem is megtanulhatóak, mert maguktól jönnek, az idő nyomása alatt, amiről épp az előbb mondtam, hogy nagyon rövid lett. Ami a végén van, az (förtelmes) alakot öltött és egyre csak néz. Régóta tudtad, hogy ott van az az alak, és nem tettél mást, csak nem vettél róla tudomást, távollevőnek vélted, hogy lehetőleg a háta mögött játszd le kisded játékaidat, és néha fügét mutass neki, tudván, hogy ő sem vesz túlságosan komolyan. De most, most már nem, az összecsapás elkerülhetetlen, harcolnod kell, nem kibúvót keresned. Eszébe kell juttasd, hogy csúf, miközben az élet annyira szép, és úgy használd fel a teret, ami még elválaszt benneteket, mint valami nagyon ruganyos, nyújtható dolgot, amit tízszer is meg lehet duplázni, például az írással, azzal, hogy gondolatokat helyezel a papírra. A mérkőzés a feszültebb szakaszához ért, ahol a hibákat kétszeres, háromszoros, hiperkétszeres áron kell megfizetni, ami újabb ok arra, hogy ne kövess el egyet sem. Ebből a szempontból nézve, a vízszintesen elhelyezkedő ember, akár adu is lehet: nem eshetsz le, csak előtörhetsz és visszavonulhatsz (stratégiailag, természetesen). Meglátjuk hova vezetnek ezek a dolgok, de már most elárulhatom, hogy felfedeztem néhány trükköt (bizonyos ellenfelekkel, nincs is értelme trükkök nélkül játszani). Például részletesen leírhatsz egy egészséges lábat, a lábujjakat, ahogy le-fel mozognak szabadon, egy finom boka hajlékonyságát, a lábszár és a combok játékát tánc közben – mindezek az én förtelmes ellenfelemet a bizonytalanság valódi krízishelyzetébe hozzák. Ő tudja, hogy a lábaim már tulajdonát képezik, de én más lábakról beszélek: annyi van és annyi lesz még!” (A vízszintes ember, Formula AS, 371. szám, július 19.-26., 1999.). Amikor ez az élet szépségéről szóló szöveg megjelenik, már csak a leírt szavak tudnak beszélni. Mircea Nedelciu július 12.-én távozott az élők közül, négy hónappal 49. évének betöltése előtt.

„Úgy történnek a dolgok, ahogy értitek”

A kritikusok mindig is különbséget tettek (még akkor is, ha összehasonlításuk volt a cél), a között, ahogy, és amiről Mircea Nedelciu ír, írásainak kísérleti és realista vagy egzisztenciális dimenziója között. Ha a kezdeti években a recepció az újításokat húzta alá, a későbbi időszakban épp ellenkező orientáció figyelhető meg, amely a kimondás határozottságát és a prózaíró hagyományos jelzőinek a meghatározását helyezi előtérbe. Szimptomatikusnak tűnik e változásra nézvést (úgy is mint elhibázott olvasási mód) Gheorghe Crăciun véleménye, aki maga is elismert prózaíró és a kísérletek szorgalmazója és alkalmazója, ám – mert magával ragadja a kritikai vélemények elhelyezése az újdonságok módozatainak egy lajstromába – eljut addig, hogy a következőket írja nemzedéktársa rövidprózáiról: „Mircea Nedelciu nem avantgárd szerző (akit a nyelv aláásása és kiütése foglalkoztat), még csak nem is kísérletező szerző (aki a nyelv határait kutatja)”. (Egy irodalmi outsider. Observator cultural, 3. szám, 14.03. – 20.03, 2000., 5. o.) Ugyanabban a lapszámban jelenik meg két egyéb írás is Nedelciu rövidprózájáról, Luminiţa Marcu és C. Rogozanu tollából, akik hasonló eszméket fejtenek ki.) zért, hogy megfelelően értékelhessük a szerzőt, nem hiszem, hogy le kell tagadni életművének egyik jól látható és meghatározó elemét. A kísérletezés állandóan foglalkoztatta Mircea nedelciu-t (nagy intenzitással a kezdeti korszakban, első három kötetének jól kimutatható kísérleti jellege van), és bizonyos az, hogy az írónak sikerült, generációja más alkotóival (Gh. Crăciun, Ioan Groşan, Adina Kenereş, Sorin Preda, Gh. Iova, Al. Vlad, Cristian Teodorescu, stb.) együtt, meghonosítani egy sajátos történetformálási és felhasználási módot, nagy mértékben hozzájárulva olyan ma már hétköznapi módszereknek a román prózai hagyományban való aklimatizálódásához, mint a bevágás technikája, vagy az egyes szám második személyben való beszéd, a történetek egybejátszása és széttörése, és a variánsok szaporítása, stb. Márpedig ezek a „módszer-szakadékok” – ahogy a szerző fogalmaz az Egy új főszereplő című szövegben, amit Gh. Crăciun válogatott be A verseny folytatódik. A ’80-as generáció az elmélet tükrében antológiájába, Vlasie Kiadó, 1993. p. 253 – önmagukban nem jelentenek célt, csupán szükséges eszközök, a szerző, az olvasó és a szereplő közötti jobb, azaz aktívabb viszony kialakításához („A mesélő, a hallgató és a hős a történet társtulajdonosai” mondja a Tízparancsolat egyik helyén), és ahhoz, hogy a szöveg egy többsíkú, változatos valósághoz kötődjön, amely egymást kaotikusan keresztező vagy egymástól szigorúan távolodó fragmentumokból áll össze.

            Ma, amikor Mircea Nedelciu prózája elindult a kanonizáció és az intézményesülés és a klasszicizálódás útján (megvizsgálva ezáltal, hogy ez a beszédmód képes e egyetemes nyelven szólni), jogos az, ha rákérdezünk – azzal a komolysággal, ahogy ez nagy írókkal szemben elvárható –, hogy Nedelciu csak szakembere volt a prózatechnikának, vagy túl ezen a kétségbevonhatatlan készségén művész is egyben; hogy csak a vázak és makettek felépítésének virtuóza, vagy pedig élő, egyedi és megismételhetetlen világokat hoz létre. Két alapvető megjegyzést kell tenni: a klasszikussá válás, azon írókra vár, akik tudatában voltak és akarták is az újítást, akik kiszélesítették a nyelv, a felfoghatóság, az emberről alkotott képzetek határait, de azt is tudni kell, hogy nem minden kísérlet érte el a kívánt célt, egyesek csak tisztes félkész állapotban maradnak, és éppen ez utóbbiak támasztják alá a kísérletező komolyságát és felelősségtudatát. Ezek a megjegyzések Mircea Nedelciu prózájára is érvényesek: egyes szövegei a diskurzusok és az esztétika bizonyos irányait követik, egy adott útvonalat és munkastílust, az írás professzionalizmusát, anélkül, hogy hosszú távú művészi értéket érnének el. Mások azonban kivételes irodalmi színvonalat képviselnek, és számos argumentumot nyújtanak arra nézvést, hogy a szakember és stratéga Nedelciu a rövidpróza művésze is egyben. A továbbiakban megállok néhány ilyen végletesen kész szövegnél, amelyekben az olvasó rálelhet saját létkérdéseire, fölfedezheti saját kérdéseit és gyötrődéseit (amit sajátos módon, igaz művészhez méltón alakít a szerző).

            Az író rövidprózáinak legnagyobb része, a mellettünk lévő, hétköznapi világot ábrázolja, az utazás témájára fókuszálva (annak csavargó és kóborló változataira), ami kevésbé részesíti előnyben a kalandot (mint a hagyományos próza esetében), sokkal inkább a világ kaleidoszkóp-szerű bemutatását. Néhány állandóan úton lévő szereplő által (mint Great Bibi, aki „elindult, fáradtsággal, álmossággal, saját állapotával nem törődve”, vagy mint más sofőrök, szabadúszók, és – kedvenc szakmája – idegenvezetők, mert „egy idegenvezető egész képet állít össze a világról”), így épül fel egy változatos alakokat felvonultató, nyelvileg színes világ, amit a maguk életteli változatosságában rögzít és elevenít fel a szerző. Legjobb oldalain e prózai beszédmód az utazás témájához a belső bizonytalanság és feszültség témáját társítja, olyan egyének belső világát, akik azért mozognak, hogy ne legyen idejük az elemzésre, akik a külső hangokra figyelnek, hogy ne hallják meg a belsőt. Mikor egy ilyen szereplő megpihen, kisebb vagy nagyobb érzelmi megrázkódtatásokon esik át, ami a csavargó Alexandru Daldea néma sírásától, egészen a török Dilaré öngyilkossági kísérletéig tartó skálán mozoghat (a Jegyzet a birtoklási vágyhoz szereplői). A magukra hagyottság állapota jut a fiataloknak is a Kalandozások egy belső kertben, akik még kamaszkorúak (érettségi előtt állnak), és sikerül a világ szürkeségével és saját egyéni drámáikkal szembeszállniuk ( közülük ketten árvák, és egy hideg vasárnapon hallgatják meg, hogy egy harmadik miként vesztette el fivérét), az álmok védőpajzsa alatt. A narrátor ugyanazt a paradicsomi képet hívja elő („különös és fénylő gömbök lebegnek valami súlytalanság-szerű állapotban, és az az érzésed, hogy te magad is súlytalan vagy, elég gondolnod rá és már leszedted őket”, ahol „a gömbök órák és napok lehetnek, és te választhatsz melyiket éled át”) miközben mindannyian négy különös férfi alakjában fedezi fel önmagát „lassan lépkedtek rudakkal a hátukon, kerestek valamit, mi nem tudtuk mit, de valószínűleg, miért is ne, a madarak nyomait keresték, vagy egy bizonyos madár nyomát”.

            Egy belül ugyancsak törékeny személyiség egy „szerencsétlen” a narrátor a kitűnő Taxi-Savage parti történetben is. Miután a barátnője majd egy éve elhagyta, továbbra is érzelmileg lábadozó állapotban van, amelyből a peremre szorultak rendetlen életmódjával próbál kitörni, „ingyenes veszélyeket” keresve és provokálva. Great Bibi-vel és G.V.-vel együtt (akik maguk is csalódottak), a szereplők egy rideg padláson élnek (a szerző valóságos mestere a hideg és barátságtalan helyek ábrázolásának, amelyekben a fiatalok levezetik lázadozásukat, csalódottságukat – lásd Az átkelést), alkalmi taxisnak állnak, és illegálisan szerzik a benzint a polgári repülés egyik pilótájától. A hétköznapokba való kiruccanások által biztosított bizonytalan egyensúly, amelyet áthat az utca zaja és sajátos humora – összeomlik abban a pillanatban, amikor Great Bibi meghallgatja és a manzárdba hozza, egy nyolc éves, hemofiliában meghalt kisfiú történetét. Ez az idegen történet visszahelyezi őket a kizártság állapotába, leleplezi életük értelmetlenségét, ami arra készteti G.V.-t, hogy ki is mondja azt a patetikus kérdést, amelyet ilyen vagy olyan módon a szerző több szereplője is átél: „A világnak milyen kiegészítő része hiányzik?” Az önmagával való szembesülés – egy másik életkorban – megjelenik az Ellenőrzött visszhang-effektusban is, ahol Gregor Vrancától a főnöke azt kéri, írjon feljelentést egy nagyobb, minisztériumi főnökről. A foglalkozásra nézve könyvelő szereplő megpróbálja ahhoz a gondolathoz szoktatni magát, hogy hiányzik belőle a hősiesség, miközben barátja, a Festő (aki művész tehát) rávilágít arra, hogy mennyire kezdetleges, gyáva lény is valójában: „Most egy egér vagy, tisztelt uram, mondta a Festő, szürkebundájú, ijedtszemű egér.” Meg kell jegyezni, hogy a „visszhang-effektus” látható jelein túl – a Festő egy képen dolgozik, ami a Visszhang utcája címet viseli, miközben a főszereplőtől azt kérik, hogy legyen egy triviális jelenet leleplező „visszhangja” –, az egész szöveg intertextuális visszhang, mert Gregor Vranca láthatóan a Kafka Átváltozásokjában megjelenő Gregor Samsa kései alakváltozata.

            Bizonytalan, kialakulatlan identitásúak azok a szereplők is, akik a családi emlékezetben kutatnak (ez egyike az író legfontosabb, gyakran visszatérő témáinak). Zord szakadék választja el a generációkat, függetlenül attól, hogy parasztok fiairól van szó, akik nem beszélik már a szüleik nyelvét és az eredendő egyszerűség helyett úgy élik életüket „mint egy barokk regényt”. (Utazás tagadás okán), vagy pedig városiak tisztátalan, erkölcstelen fiairól. Egyszóval, árvák, mint általában minden fiú a zavaros ’50-es évek után, amelyről az előző nemzedékek közül senki sem beszél nyíltan: „Akiket kérdezel, úgy tesznek mint akik sokat tudnak, de amikor mesélni kell, egyik sem képes rá. Ráadásul egyesek azt mondják, hogy rossz volt, mások, hogy bizonyos értelemben jó, nem is tudom mit kell elhinni a történeteikből” (a Jegyzet...-ben). Ezeknek a szereplőknek morális értelemben nincs apjuk, az áldozatok és az agresszorok között billegnek, mint Bebe Pirvulescu (a Jegyzet...-ben), vagy Marcel Rădulescu (A tundra krizantémjaiban). Mindketten az elnyomó gépezet tisztjeinek fiai, miközben édesanyjuk első nagy szerelme a rendszer egy-egy ellensége.[2]

A mindennapok tematikáját feldolgozó prózái közül, amelyek képesek megteremteni egy összefüggésrendszert és homogén világot (elsősorban a szereplők egyik szövegből a másikba való vándoroltatása által), két szöveg emelkedik ki, és az identitás témája is közel hozza őket: a Provokáció Moreno stílusában és az Identitásproblémák. Túl azon, hogy hihetetlen módon jelzi előre szerzője sorsát[3], a Provokáció... olyan mindennapi történet, amelybe khtónikus motívumok is vegyülnek. Számos bizarr egybeesés és egy „elképzelt forgószél” a szereplők látványos gyógyulásához vezet, akik a földrengés idején váltak mozgássérültté: a narrátor tolószékbe kényszerül, míg szerelme már nem beszél. Ez a váratlan gyógyulás, ami már önmagában is a mindennapok fölé való emelkedést jelent, azért lehetséges mert a hagyományos naptárral egyidőben létezik egy népi, mágikus naptár is. Az Ősök Napja (amit egyes szereplők készítenek elő) kerül felhasználásra itt, ezáltal két irányba hajlítva a szöveg értelmezési lehetőségeit: a szó irodalmi értelme, Caragiale nyomán, vagyis egy karneváli nap, egy városi csődület felé, és népi értelme szerint, amikor a halottakra való emlékezés során megnyílnak az egek. Márpedig úgy tűnik, hogy éppen ez a „kozmikus közlekedés” segíti elő a csoda megtörténtét, enyhén eliadéi stílusban.

Az Identitásprobléma (variációk a téma kersésére) valószínűleg Mircea Nedelciu rövidprózáinak esztétikai csúcsát jelenti. A szöveg három variánst tartalmaz, két fikciós és egy életrajzi jellegű variánsát (ami le is ellenőrizhető, hiszen reális személyekre utal, elsősorban temesvári írókra) ugyanannak a történetnek. A fiatal Mureşan Vasile, akit ismerősei csak Murivale-nak szólítanak, s aki tehetséges bohém festő (maga is csavargó, mint az író szereplőinek többsége) tudomást szerez Nichita Stănescu[4] haláláról, és elhatározza, hogy minden akadályt legyűrve (amiből bőven akad: az első változatban egy munkás, aki magára hagyja főnökét, a másodikban kiskatona, aki dezertál a szakaszvezetője mellől, a harmadikban fiatal képzőművész, aki pénz nélkül járkál Temesváron) Bukarestbe megy, hogy virrasszon első és utolsó tisztelgésként a ravatalánál. Túl a művész és a művészi állapot témáján (ami két szinten is jelentkezik: az elismert és a dilettáns, a kezdő), a szöveg a kisembert helyezi előtérbe, aki a halállal szembesülve, rádöbben a törékenységre, de paradox módon az emberi nagyságra is. Patetikus, szétszórt, nevetséges mozdulatai által Murivale a szellemi felemelkedés egy sajátos változatát éli meg. Eltérés figyelhető meg – erős érzelmi és művészi hatásokkal – a gyászoló fiatal érzései és az általa végigjárt egyszerű hétköznap között. Ez a csalásokra, árulásokra épülő, kedveskedésből és kétségbeesésekből, házi torzsalkodásokból és váratlan cinkosságokból összeálló élet, amit Nedelciu nem ellentétekre épít, hanem egymást kiegészítő részekre, hogy a művészet még a kisemberek előtt is egy megmagyarázhatatlan ragyogást kapjon. A sors és a predesztináció visszhangzik a Murivale által szavalt versekben, és a gyermekek által dalolt, szarvasról szóló dalban, és ez a téma lesz a legfontosabb a novellán belül, az összes többit háttérbe szorítva.

Bár a ’80-as generáció (a román irodalom legvárosiasabb generációja) nem kedvelte a falu témáját, az mégis megjelenik egy-egy szövegükben. Felbukkan Mircea Nedelciunál is néhány (kevés számú) rövidprózában, elsősorban mint erőszak áldozatává lett és módosított vidékiség, amit néhány nomád, egy stabil identitás elérésére képtelen egyén alakított át.  Klasszikussá vált 8006 az Obor-piacról és A 4-es számú pékség története mellett (amelyekről a kritika általában csakis szuperlatívuszokban beszélt), meg kell említeni a Téglakakast (amelyben az öreg Calafoc egyértelműen Sadoveanu egyik regényhősének utóda), a Szabadesés a mákmezőnt, miként említésre méltó A kakas tánca is, amely, akárcsak Ioan Groşan Gyónása, a végzet asszonyának motívumára épül, itt egy dianai, kamaszos helyzetben, felszerelve a vadászat és a halál teljes eszköztárával felvértezve jelenik meg (A kakas táncának szövegében érzékelhető gyengébb részek annak tudhatók be, hogy a szerző igen éles hallása már nem működött megfelelőképpen az erdélyi nyelvi környezetben.). Igen kitűnő szöveg azonban az Utazás a szülőfalu körül, amelyben az egyik történetszál kapcsolódik A téglakakas történetéhez, tovább kutatva a város és falu között lebegő, céltalan, gyökértelen embertípus sajátosságait. E típus iránt való érdeklődésével, generációján belül inkább a filmes Mircea Daneliuchoz, a Verseny és a Körutazás rendezőjéhez áll közel.

Mircea Nedelciu rövidprózáit olvasva lehetőségünk van arra, hogy a műfaj egyik csúcspontjára és megújulásának fontos pillanatára lássunk rá (mert írásait gyakran annak tekintették), és megértsük a nyolcvanas generáció egyik jeles képviselőjének művei által (aki mozgatórugója és emblematikus figurája volt e nemzedéknek), a ’80-as generáció prózaíróinak sajátos kreativitását. Mi több, úgy érzem: valóságos privilégium, hogy betekinthetünk azon egyedi világokba, amelyben írótársaink, akárcsak mi, adott identitás, vagy adott célok után kutatnak, mint például azokba az egyedi, megismételhetetlen világokba, amelyeket Mircea Nedelciu, e klasszikussá vált író alkotott.