Esett az eső. A hölgy a Georgi Dimitrov útkereszteződésben állított meg. A 17-es villamos megállója felől érdeklődött, a Hársfa-tó irányába. Akkor pillantottam meg, amikor a hatalmas piros ernyő leengedte. A szőke Alfandari doktornő! A filmcsillag az előző évezred egy nyári délutánján ugrott fejest a hollywoodi stúdiók világából egyenest a mi ’50-es évekbeli, bukovinai, lerobbant, szűkös és sötét konyhácskánkba. Magam is sztár voltam akkortájt, vörös nyakkendős és vörös úttörőjelvényes sztár, aki vörös szavalatokkal és szónoklatokkal lelkesítettem a tömegeket. Sőt, a Hollywoodból érkezett hölgyet is, aki majd néhány év múltán visszatér az ő Hollywoodjába, a fővárosba.
Nem feledhettem sem a színésznő hangját, sem a szavait: „Meg akarom ismerni ennek a fiúnak az édesanyját”. Anyám csodálkozva, félénken törölte bele kezeit a vászonköténybe.
És most a hajdani sztárok egymás mellett álltak a 17-es villamos Hársfa-tó menetirányú megállójában. Határozottan megerősítettem az értékes információt: igen, ez a 17-es villamos Hársfa-tó menetirányú megállója.
Csak néztem rá: Alf doktornő, bukaresti diákéveim szerelmi partnerének anyja, fiatalabb és karcsúbb kiadásban.
A pármai felöltő, valamiért így neveztem el ezt a csodálatos homokszínű moher köpenyt, csinosan simult rá. Szép volt ez az ismeretlen hölgy, igen, volt benne valami a filmcsillagok egzotikus szépségéből. Mosolyában provokatív cinkosság. Simone Signoret és Marilyn Monroe furcsa keveréke. Dermedten álltam, a lábaim nem mozdultak, mintha én is a 17-es villamosra várnék.
Esett az eső, de nem, mintha már nem esett volna. A nő ernyője csukva volt, kecsesen pörgette az ujjai között. Fiatalosan megrázta aranyszínű hajzuhatagát és újból rám nézett. És újólag rám mosolygott. A következő pillanatban belémkarolt. Kissé magasabb volt nálam, és eltávolodtunk a megállótól. A Marx-Engels sugárúti dokumentumfilmes moziban vetített filmről beszélgettünk és egyéb úticél híján, arrafelé tartottunk.
A fasizmus igazi arca – ez volt a címe annak szovjet dokumentumfilmnek, amelyet – mint kiderült – mindketten láttunk az előző héten. Fura, hogy éppen ezt a filmet…nem éppen szívderítő téma egy első beszélgetéshez. Úgy tűnt, a hölgyet is éppúgy felkavarták a filmen látottak, készült rá, hogy újból megnézi. Igen, érdemes lett volna újból megnézni azokat a közvetlen valóságunkra utaló lázító sugallatokat, megvitatásra érdemes jeleneteket, szó se róla.
- Zsidó vagy, nemde? – hallatszott a színésznő hangja.
Nem volt ínyemre a kérdés, inkább a mozirajongók összetartó cinkosságát kedveltem. Miért lennék zsidó? Sem az orrom, sem az akcentusom… csak azért, mert belementem a fasizmusról szóló társalgásba? És a film nem csak a fasizmusról szólt! Sem a fasizmus, sem a kommunizmus nem érdekel senkit ebben az országban, még ezekben az elátkozott időkben sem? Senkit, de senkit nem érdekel, rajtam és a szép ismeretlen hölgyön kívül, aki megállított?! Vajon, a honfitársaink mindannyian hedonisták és holdkórosok lettek, akik átadták magukat a viccek, a bor és az apró hétköznapi sunyiságok élvezetének?
Zsidó? Mi közöm nekem a zsidókhoz? Lassan már magamhoz is alig… Azzal is beérem, ha hagynak egy sarokban lélegezni, ennyi. Egy lélegzetre szavaltam el, az idézet ott lapult bennem.
A hölgy hosszasan bámult rám, nem sejtette, hogy ezek nem a saját szavaim, és Kafka neve sem adott volna nagyobb súlyt nekik. Biztos voltam benne, hogy nem tulajdonít a kelleténél nagyobb jelentőséget a beszélgetésünknek.
- Filozófus vagy, vagy kereskedő?
Tehát nem vette az adást, közömbösen, vidáman folytatta a társalgást.
- Csak ez a két kategória létezik, nem igaz? A férjem kereskedő. Úgy tűnik, mintha te a másik kategóriába tartoznál.
Szabad emberek foglalkozása mindkettő, jött hogy rákiáltsak, semmi közük a szocializmus igazi arcához! De nem adhattam ki magam, csak így, meggondolatlanul, egy idegen nőnek.
Igen, a hátrányos helyzetű kategóriába tartoztam, tagadhatatlanul. Megálltam, én is hosszasan néztem rá. Mosolygott, a kezét nyújtotta.
- Alice Aslan.
Örmény névnek tűnt… Igen, az örmények jó kereskedők, de nem láttam az összefüggést az én személyemmel. Az Alice utónév nem árulkodott semmiről. Szőke haj, nagy, zöld, nedves szemek, hollywoodi imidzs? A világ bármely táján a szépség kozmopolita kliséje.
Sétánk rákövetkező óráiban, a Călăraşi út felőli esőtől fénylő utcácskákban, közel a Sihleanu utcához, ahol az albérletem volt Iacobi doktor lakásában, majd a Szabadság-park körül, életrajzi adalékokra is fény derült. Egyedül élt. A férje átszökött a határon, és jó módban élt valahol külföldön. Azt remélte, hogy rövidesen ő is kijuthat hozzá. Addig gyanús és ideiglenes személyként tartották számon. Szerény, de tisztességes megélhetése volt: pénztárosként dolgozott a Bălcescu sugárúti KALÁSZ üzletházban.
Ismertem a környéket, a KALÁSZ a Román-Szovjet Baráti Társaság Könyvtára mellett volt, ahol nap mint nap megfordultam. Kitűnő túró- és húspástétomot lehetett ott kapni!... Ügyfeleik nem gyanították, hogy rövidesen el fognak tűnni, a könyvtár is, a pástétomok is.
Nem, nem láttam a KALÁSZ pénztárában a hajdani „kizsákmányoló osztályok” eme csodálatos képviselőjét. Akárcsak a többi egzotikus pária, a hölgy is felszabadultan mesélte el, hogy milyen nyomorúságos módon szerzi meg mindennapi betevőjét!
Beesteledett, az épületek kiszögelléseiben, vagy a park bokrai között kerestünk menedéket. Hosszas csókolózások a sötétség védernyője alatt.
Rákhel, suttogtam, kábán az öleléstől. Rákhel… így neveztem el az ismeretlen nő ajkait és melleit és nevetését. Kacagva tiltakozott az idegen név hallatán, mintha az a diák bocsánatos túlzásai közé tartozna. Rákhel, Rákhel, a francia, az afrikai, a zsidó, a vöröshajú nő… Nem, nem volt sem francia, sem afrikai, sem zsidó. Román volt, igen, és nem hallott sem Alfandari doktornőről, az én feltételezett, vérfertőző anyósomról, sem a vörös Rákhelről, Roger Martin du Gard regényhősének, Thibault doktornak a szeretőjéről, aki egyik pillanatról a másikra öltött testet előttem.
Az irodalmi és erotikus álmodozások keveredése nem szűnt meg a serdülőkor beköszöntével. A bukaresti könyvtárak csak fokozták bennem a kábulatot. A hosszú, magányos utakat, amelyeket egy-egy ismeretlen nőt követve bejártam, mindig ugyanazok az ostoba, minden drámaiságot nélkülöző kudarcok zárták. Egyetemista korom első éveiben Ela Alfandari, a doktornő lánya, aki ugyancsak egyetemi tanulmányok végett érkezett Bukarestbe, szolgálta ki szerelmes maszturbációim. Sietős, paroxisztikusan, egészen az ájulásig elnyújtott előjátékok a kisasszony albérletének keskeny ágyán, és leállításuk, amikor az agglegény férfiasságát már nem lehetett tovább kordában tartani. A macska elszörnyedve, kimerülten húzódott félre. A névtelenség szabadsága – erről álmodott a vidéki diák, amikor Bukarestbe érkezett. Széles utcák nedves úttestjeikkel, az üstökös mágneses csóvája, mely pillanatok alatt magával ragad. Hosszú, hiábavaló kóborlások a színházból vagy a moziból vagy a könyvtárból vagy a fodrásztól kilépő ismeretlen nő nyomában. Hallgatag és félénk vadászatok. Az üldöző lélegzetvisszafojtva várt egy bármily aprócska jelre, mely értésére adná, hogy a maga során ő is üldözött. Kétségbeesett szaglászások során térképezte fel a várost a felajzott évszakok lírai díszletei közt. A pillanat alakváltozatai: a levetkező, majd – hirtelen – felöltöző, büszke, felháborodott, megközelíthetetlen munkásnő sápadtsága; a törülköző, amellyel az őrnagy felesége gondosan megtörölgette nemi szervét szilveszter éjszakáján, miközben a hadfi valahol messze állt a vártán; a tangóénekesnő bundájának a pliszéi, aki magával vonszolta a jóváhagyás jelét váró magányos fiút; a hisztérikus tapogatózásokat betegesen imádó lapos mellű könyvelőnő nagy, előreálló fogai.
Egy hajdani péntek délután a Szép hölgy utca 20. szám alatt, a cím suttogva terjedt a diákok között.
Egy udvarra kellett bemenni, az ajtó a cselédlépcsőre nyílt. A lépcső alján egy szegényesen, de tisztességesen felöltözött szakállas öregecske üldögélt a sámliján. Bezsebelte a 25 lej belépti díjat, majd intett, hogy szabad az út. Egy szobácska az első emeleten. Hosszúkás ágy, virágos terítővel. A széken mosdótál. Az ágyban Rabelais mosolygó cselédlánya. Széles, sápadt arc, nagy, fekete szemek. A haja, mint szurokfekete, zilált szénaboglya. Kényszeredett, rutinos mosoly. A cím szállítója kevéske háttérinformációval is szolgált: őkurvasága egy katonai motorkerékpár bajnok felesége volt, akinek titokban így növelte a bevételeit.
A nő int, az ügyfél levetkőzik: kabát, pulóver, cipők, ing, nadrág. A nő keresztülhúzza a fején a hálóingét: meztelen.
Lelép az ágyról, előre jön, mezítelen lábakkal. Hatalmas lábak, nagy, vastagon pirosra festett körmök. Szétteszi a lábait. A diák mozdulatlanul tanulmányozza a nagy, csúnya körmöket, a nagy, csúnya lábakat. A nő ismét felfekszik az ágyra, az ügyfél felfekszik a nagy, csúnya nőre, az izzadt és puha mellekre. A nagy, ragacsos kéz az ügyfél lábai között, anyáskodó szavak, ébresztgetéssel próbálkozó ujjak. Egy pillanatra felébred, aztán egy pillanattal később kialszik, öregesen, lemondóan.
Rákhel mást ígért. Távol gazdájától, a kereskedőtől, királyi pármai palástba burkolózva, rövidesen ellobbantotta az eltorzult évek hordalékát. Az ismeretlen nő, aki napközben a KALÁSZ pénztársnőjének álcáját öltötte magára, végre-valahára birtokba veszi majd a filozófiai tévutaktól megkísértett diák éjszakáit.
Végre találkoztunk! Egymáshoz tapadva a merinói vagy moher lódenkabát nagy, pármai sátra, vagy ki tudja milyen elvarázsolt köpönyeg alatt. A sorsunk hamarosan beteljesül! A piros esernyős hölgy ugyanolyan türelmetlennek tűnt, mint a neofita.
A ház mellé értünk. Nem hívott be, többé nem hagyta, hogy megcsókoljam, talán a szomszédok miatt hozta ezeket az óvintézkedéseket. Rágyújtott egy cigarettára, nekem is odanyújtott egy szálat ama híres Kent cigarettákból, amelyek nem hivatalos fizetőeszköznek számítottak a különböző szívességek piacán. Abban maradtunk, hogy három nap múlva, szombat este, újból találkozunk. Szombat estére a lakására hívott!
Semmi ördöngösség nem történik a továbbiakban: az ismeretlen hölgy nem fog eltűnni, nem fogja meggondolni magát az utolsó pillanatban. Lesz egy zug, egy ágy, egy sötét folyosó, egy bármilyen helyiség, mely alkalmas a lángolásra. Ezúttal mindössze egyetlen feladatunk maradt: hogy mindketten érjük meg a szombat estét. Szombat, fél nyolc, hollywoodi kéjlak!
A szocialista éra vidékijének szexuális inaskodása nem járt szerencsével. Az olvasmányok által felgyorsított, koraérett serdülőkornak szembe kellett néznie a Forradalom aknamunkájával. A kis vidéki csődör körül felharsanó tapsok frivolsága? A lányok, a kis aranyosak, ott tolongtak a híresség körül, s a félhomályban felkínálták zsenge ajkukat és zsenge nyakszirtjüket, és apró felületeket zsenge mellecskéikből. Elég, elég, mert megver az anyám… A moziterem sötétje Brînduşát vagy Pusyt vagy Silviát, de főként Icát, a legkevésbé vonzó, de melankolikus, különös lányt jelentette. Vaksötét, suttogások, kutakodás az alsóneműben, a bőrfelületen, könyéktájt és a hónaljakban, és a vállakon és lejjebb, lejjebb, szédület, lefelé, lejjebb, fájdalom és fallosz és váladék. Ica, a transzba esett bölcsészlány átlényegítette a szenvedélyt. Megértvén a lírai üzenetet, Mater Dolorosa lefordította azt a gettó nyelvére: „Ez a fiú néhány éven belül megöl bennünket.”
Alf doktor lányának kezdeményezésére hamarosan újabb bódító menetekbe szédül bele. A befejezetlen előjátékok züllöttsége. Aztán a cselédlány klasszikus vendégszeretete… A katonák látogatásainak szünetében Lucreţia jóindulatúan gondoskodott az úrfi ejakulációjáról… A fiatal lány teste sem jázmin, sem dinsztelt hagymaszagot nem árasztott, csupán a katona és a nő illatának keverékével volt átitatva.
A kereskedelem helyett a filozófia vonzáskörébe került úrfi habozott egy orvosnál tett látogatással rövid úton véget vetni a nadrágjában uralkodó csípős érzésnek. Többé nem voltak magánrendelők, senkivel sem lehetett megosztani botrányos titkokat, ezért ijedten beletörődött abba, hogy együtt kell élnie az átok vírusaival. Az újságok és a rádió és a könyvek és az értekezletek és a nagy népgyűlések nem ezekről a rejtett burzsoá nyugtalanságokról szóltak. „Minél romlottabbak az erkölcsök, annál szigorúbb a közvélemény…” Az egyre kevésbé forradalmi valóság igazolta Saint-Just szavait, aki amúgy nem érte meg a szocializmust.
A beteg végül mégis meggyógyult, Rákhel du Gard pedig szombat este visszaadta az ifjúságba vetett hitét.
Ugyanazon terhes, kábult nap kitágult gyomrában a napok hol gyorsan, hol kevésbé gyorsan peregtek. Két sorsállomásnyira a pihenés szent napjától, amelyet a Láthatatlan, aki maga is megpihent, Szombatnak nevezett el.
Napsütéses délután. Szelíd alkonyat, nagy, megdermedt levegőmadarak az égbolton. Úgy tűnt, a járókelőket nem zavarják az idegroncs apró és gyér léptei, amelyekkel újra és újra átszelte a Szabadság-parkot. A másodpercek lassan teltek, a nyugdíjasok a padokról egykedvűen figyelték a félénk fiatalember jól megjátszott közönyét.
A Nifon utca a helyén volt, a házsorok úgyszintén, akárcsak két vagy húsz vagy harminc nappal ezelőtt. A 28-as szám is ugyanolyan. Semmi sem változott, minden a helyén van, a hely és az időtlen idő pillanatnyi örökkévalósága. Két kőlépcső az egyemeletes prizma-ház bejárata előtt. Két azonos csengő, egymás alatt, a robusztus, fekete tölgyfaajtón. A fölé írt név ugyanaz. A mutatóujj megnyomta az Alice Aslan gombot. Az óra az utcasarkon hét óra harminchat percet mutatott. Azonnal kinyitotta. Szép volt, bár nem annyira fiatal, mint az első találkozás estéjén. Minden elő volt készítve, semmit nem kellett siettetni. Nem kell túl gyorsan sem elkezdeni, sem befejezni, ezt mondták a szavak, és ezt cáfolták a gyermeki sietséggel elszabaduló ölelkezések. Társalgási kísérletek azért történtek. Vajon a megmerítkezések banális témákban csak arra jók, hogy fokozzák a közeledést és a vágyat? Néhány komolytalan félmondat az orvosról, aki megvizsgálta, és aki, vén trotty létére, nem átallott tiltott helyekre kalandozni a kezével vagy a célzásaival.
Jó bor, drága poharak, egy rejtekhelyre vonult világ csilingelése. A vár hálófülkéi rogyásig voltak szeretkezések görcseivel, suttogásokkal és sóhajtásokkal, az összes társadalmi osztály, etnikum és korcsoport fogcsikorgatásával és jajgatásával és átkozódásával. Egyetlen vagyonunk a magánszféra maradt, visszavonultunk magunkkal és magunkba, na, most mutasd magad, most nem besúgók és hazugságok és kosz vesz körül, gyorsan, gyorsan, mindjárt ránk törnek a tisztesek.
Senki nem tört ránk abban a kellemes garzonlakásban, amelynek Alice Aslan volt a tulajdonosa. Itt sem oka, sem mentsége nem volt az áldozattá válásnak. A széles, tiszta ágyban meztelenek voltunk és szabadok. A kurtizán tette a kötelességét, nem sietett, nem kezdte el túl gyorsan és nem sietett befejezni, csak a vendég váltott át a türelmetlenség túlzásairól a túlzott passzivitásra, hagyván hogy partnere szenvedélye mértéktelenül kiszolgálja. Vajon a technika tette mesterkéltté a testek mozgását, vagy ellenkezőleg, a mesterkéltség fokozta a szenvedélyt? A gondolat elkalandozott, a test aláhullt, az hogy másodmagával volt, nem tette erősebbé a lelket.
A vágy tárgyát, végül is, egyszerű meghatározni, ennyit a filozófus is tudott. Konkrét, nyomasztó, alpári, pontos fogalmak, amelyeket a kanca és a koca és a szuka és a nőstény antilop esetében használunk. A szervnek, igen, a pofonegyszerű fogalomnak kell behelyettesítenie a romantikus verseket és álmokat, tűnődött a filozófus, miközben a száj és az ujjak erőfeszítéseit figyelte, amelyeket Rákhel irányított a vágy nyálától és váladékától borított arcon, ajkakon és nyelveken. A dilettáns figyelte a kurtizán reflexeit, ajkát, kezét, melleit. A kozmikusság elementáris forrása, szavalta lelkesen gondolatban a diák, akit megigézett a táplálék, mellyel szeretett volna soha nem betelni, valami hatalmasabbnak a pótléka, amiként azt Rákhel megpróbálta neki bebizonyítani. A súlytalanság, igen, ezt a kifejezést nem lehet elhanyagolni sem az erotika prózájában, sem pszichológiájában. Van amikor megy, máskor nem nagyon, s van amikor egyáltalán, annak ellenére, hogy a kihívások változatlanoknak tűnnek… és nem a filozófia gyógyítja meg a kisiklásokat. A cigaretta sem, noha Alice sokat dohányzott, s végül magam is többet cigiztem, mint amennyit el tudtam viselni. Hajnalban távoztam, az utolsó vágyfoszlánytól is megfosztva. Spleentől görnyedten, füstölgő cigarettával, melyet Alice erőltetett az ajkaim közé. Kelletlenül, elgyötörve és zavarodottan, a gyönyörű nő elvárásai és erőfeszítései által kizsigerelve. Telhetetlenül és szemérmetlenül, a hosszú, túlságosan is hosszú éjszakában az általa kormányzott meseország tündére maradt.
A partnerem nem gondolta meg magát az utolsó pillanatban, nem vált köddé hirtelen, csúnya sem volt, épp ellenkezőleg. Mégis, valami elrontotta a vágy mechanizmusát. Az éjszaka feszültsége elolvadt, vonzereje zátonyra futott a túlságosan is egyértelmű fülledtségben. A tökéletes szexuális partnerséghez, a teljes összpontosításhoz és a teljes ellazuláshoz, a szeretkezés extázisához, vonta le a következtetést, a bensőségesség hosszasabb gyakorlására van szükség, mint amennyit egy első találkozás lehetővé tesz.
A lilás reggelben, amikor elhagytam Aslan asszony hálófülkéjét, az első bukaresti évszakok jutottak eszembe. A város varázslatos módon nyílt meg az idegen előtt. Képtelen voltam betelni a sugárutakon, a parkokban való kószálásokkal, vendéglőkben csavarogtam, a reggelek félhomályának óráiban hálójába kerített a házakból áradó titokzatosság. Úgy tűnt, minden másodpercben ott rejtőzködik a meglepetés. Félelem és veszély, kéz a kézben, minden lépésnyire. Kétségbeesés, a kielégülés utáni vágy. A pánik sietős és borsos erotikája, a közösülések szaga. Egy eltévedt munkáslány pofija, egyedül, egy éjszakai órán, a villamoson, mely szunyókálva tartott a szín felé, ahol sor kerülhetett volna, de csak ott, a villamosszínben, valamely dobozokkal és szerszámokkal zsúfolt sarokban, vagy akár a kietlen villamoson, a sietős összeborulásra. Az alvó valójában nem aludt, az utas lesben állt, a villamosvezető a műszerfal fölötti tükörből tartotta szemmel. Mindaz, ami történt vagy történni fog vagy mégsem, ama márciusi délután őrületére hasonlított, amikor tanulmányai harmadik félévében egy szemináriumon a sors a vékonyka Sanda Ionescu, lecsúszott arisztokrata szülők szeleburdi leánya mellé sodorta. Váratlanul tapogatni kezdtük egymást a pad alatt, a kezem mélyen a szoknyája alatt, a bársonyos és nedves, egyre nedvesebb combok között, a keze az egyre nedvesebb nadrágomban, a tanár folytatta a levezetést a táblán, mi folytattuk, izzadtan, szabad kezünkkel, a jegyzetelést. A természeti katasztrófák, földrengések, árvizek, vulkánkitörések, diktatúrák fokozzák a szexuális vágyat? Túlhajszolják és felpezsdítik azt a zsarnok felügyelők orra előtt? Vajon az a biztonságérzet tett volna közömbössé, amelyet Rákhel du Gard kényelmes garzonlakása árasztott magából?
Végül a következő héten nem mentem el hozzá. Alice volt az, aki felhívott mintegy tíz nap elteltével. Mogorván, kelletlenül válaszoltam.
Amikor néhány hónap múltán rámtört a bűntudat, a vágy, hogy mindent jóvá tegyek, már késő volt. Nem válaszolt azokra az ostoba hívásokra, már nem is dolgozott a KALÁSZ-ban, ahol minduntalan próbáltam a nyomára akadni.
Pánikba esvén mindent tűvé tettem érte a következő hetekben, hónapokban. És a következő évben is. És azután is, mindenütt, a cím nélküli ismeretlenben.
Belgrádban, 1983-ban, a Fanar kávézóban elmélyülten nézte az ezüstös csésze peremét. Amikor hirtelen felemelte lángoló vörös haját, úgy nézett rám, mint az éppen várt ügyfélre. Egy konferenciára utaztam ki, ez az utolsó napon történt. Bukaresti kollégáim kezdettől fogva mellőztek, hagyományos okokból, vagy talán mert türelmetlenül igyekeztek alaposan bevásárolni bútorokból, televíziókból, hűtőkből, mindenből, amit csak stabil kapcsolatrendszerük elbírt. Délutánonként egy ronda város utcáin csavarogtam, mely fényes, fergeteges, vágyaktól és bódulatoktól felvillanyozott oázisnak tűnt ahhoz a sötéthez és kísértetekhez képest, melyek a kis bukaresti Párizst terrorizálták. Korán megtértem a szállóba, és néztem a tévében mindazt, amit Bukarestben nem láthattam volna. Az elutazásunk előtti estén sokáig a városban maradtam, éjfélre járt, amikor betértem a Fanarba. Alice vörösre festette a haját, most az Afrikából visszatért zsidó Rákhelhez hasonlított, Martin du Gard regényéből. Leültem vele szemközt, rám mosolygott, anélkül hogy felismert volna. Elfelejtett románul, alig néhány kósza szó jutott eszébe, én nem tudtam szerbül, ezért rövid orosz kifejezésekkel értekeztünk, bár szavak nélkül is megértettük volna egymást, mielőtt együtt távoztunk.
Néhány év múltán megfiatalodva láttam viszont egy nyugat-berlini autóbuszban. Izgatottan szálltam le és a keleti határátkelő, a Check Point Charlie felé távolodó alakja után vetettem magam. Lihegve értem utol, és az iránt érdeklődtem, hol találom az Einstein Cafét. Meglepődött, idegesen vonogatta keskeny, törékeny vállát, majd jókedvűen elmosolyodott, tett velem néhány lépést, majd ismét néhányat, aztán belémkarolt, mint hajdanán.
A párizsi Pompidou Központban okozta az igazi meglepetést. Ott állt, nyúlánk és szálegyenes alakjával az udvarban, melyben három akrobata- és bohóc-csapat próbálta elnyerni a közönség jóindulatát. Csodálatos őszi délután volt, lágy és felhőtlen. Felfelé bámult, a velem aláereszkedő felvonó irányába. A földszintre érve egyenesen a falnak támaszkodó karcsú és mozdulatlan szőke nő felé tartottam. Hogy tetszett a kiállítás, kérdeztem. Meglepettnek tűnt, feltehetőleg nem látta a kiállítást, noha a művész honfitársa volt és érdeklődnie kellett volna a munkái iránt. Vagy más oka lehetett a tévedésnek? Már egyáltalán nem tudott románul. Megismételtem a kérdést, ezúttal franciául. Sikertelenül. Azzal a néhány angol szóval próbálkoztam, amelyet ismertem, mire azonnal válaszolt, boldogan mosolygott, és javasolta, hogy igyunk meg egy kávét vagy egy konyakot a LE MASQUE bárban, mely – mutatta – a szomszéd utcában van. A kávé mellett döntöttem, töményt csak este szoktam inni, amúgy pénzem sem volt ilyen drága italokra. Rögtön elértette, tudta hogy a keleti útlevéllel érkező szerencsések vékonypénzűek, és sietett leszögezni, hogy ő a meghívó fél. Egy ideig mindketten hallgattunk, majd szükségét érezte elmesélni, hogy Amszterdamban él, egy hírneves orvos titkárnő-asszisztense…
- Á, szóval azé az öreg orvosé. A vén trotty…
- Tessék, hogy mondta?
Megrökönyödve nézett rám, összeráncolta a homlokát, és viszontláttam a szemöldöke közti mély árkot, mely mindig feltűnt, valahányszor Alice ráncolta a homlokát. Kék szemek, sima, sápadt arc, vékony és nagy kezek… igen, a magas és karcsú holland nő Alice hangján szólt, mely a dohányzás miatt mára igencsak rekecsessé vált.
- Nem, semmi, csak úgy mondtam, ostobaság az egész, németül próbálkoztam.
Értett németül, ez megkönnyítette a beszélgetésünket, noha szemmel láthatóan nem örült a megszállók nyelvének.
- Gyanítom, az orvos udvarol az asszisztensének.
- Nem tűnt fel. A viszonyunk szívélyes, de szigorúan szakmai.
- Aha, a férj… értem.
- Nem vagyok férjnél. Most már. Ő keleti volt.
- Keleti! Igen, bizonyára… megfeledkeztem róla. Keleti, valóban keleti?
- Remélem, nem vagy rasszista, mint a kelet-európaiak.
- Nem, egyáltalán, csak kíváncsi. Örmény?
- Indonéziai. Egykori karatébajnok. Most edző. Három éve váltunk el, de néhanapján összefutunk.
Aznap este három metrót váltottam és hosszasan tévelyegtem, amíg ráleltem a Rue de la Folie Mericourt-on lévő blokkra.
Csodálatos lakás, akárcsak a lakberendezési folyóiratokban. A holland nő barátnője, beltéri rajzoló, miként a szobák díszlete is tükrözte, szabadságot vett ki, csak magunkban voltunk. Egy palack Stolychnaya vodkát hoztam, melyekkel még Bukarestben tömtem tele a bőröndömet, hogy legyen mit árulnom, meg elajándékoznom.
Nem készült vacsorával, meg volt győződve róla, hogy étterembe megyünk. A nagy színes kristálykockában maradtunk, Kirsten a fekete kanapén, a kelet-európai a vele szemközti vörösön. Ittunk, társalogtunk.
- Ne siess. Holnap, mindent holnap csinálunk.
Nem akartam elodázni semmit, nem volt időm halogatásokra. Kirsten megvetette a türelmetlenséget, azt mondta, a sietség ugyanúgy védekezésre készteti, mint egy szennyáradat. Amszterdamban egy nála fiatalabb férfival élt, aki hálás volt neki, amiért megtanította a lassú, módszeres, sietség nélküli szeretkezésre.
- Hamar munka ritkán jó.
Összerezzentem, amikor felismertem a közmondást.
- Igen, kiképeztem, a baszás higgadtságának és fokozatainak lett a szakértője.
Újból összerezzentem, a kifejezések ugyanazok voltak, és az amszterdami titkárnő szemmel tartott, figyelte nyelvezetének hatását. Aztán megvetően ledobta a ruháját, beleunva a formaságokba, amelyeknek eleget akart tenni. Meztelenek voltunk a gumimatracon, a parkettán. Nem nagyon ment a dolog. Higgadtság és fokozatosság nélkül nem működött.
- Van húgod?
Felült hosszú, fehér testével a kanapén, egyik lábát a támlára tette, hogy láthatóvá váljék a nemi szerve.
- Húgom, nekem? Nincs, nincs húgom.
- Aha… akkor anyád. Édesanyád?
- Anyám, édesanyám? Micsoda, vagyis miért?
- Igen, anyád… a kapcsolatotok.
- A kapcsolatom anyámmal? Jó. Bensőséges. Bonyolult. Az anyámmal való kapcsolatom bonyolult.
- Aha… vérfertőzés?
Csak egy ízes román káromkodás vethetett volna véget a szócséplésnek. Kirsten már nem mosolygott, roppant komollyá vált, mereven nézett, az idegen homályos bensője megigézte. Nem tűnt dühösnek a kudarc miatt, de nem volt hajlandó elismerni, hogy a sietség és a fokozatosság hiánya miatt következett be, a sietség és a fokozatosság hiánya jól elrejtett titkokkal van összefüggésben.
- Az orvosod, a vén trotty, pszichiáter?
A kérdés nem sokkolta, mosolya ravaszabbá és fanyarabbá vált, az arckifejezése jéghideggé.
- Hogy pszichiáter-e? Nem, semmiképp. Sebész.
Elhallgattunk, egy kis idő eltelt, amíg újrakezdte a kérdezősködést.
- Sietsz, hogy túl legyél az aktuson, nemde? Lehet, hogy a szerelem hiányzik? Az a gyermekded szó… A szerelem utáni vágy, nem igaz? Vagy a bűntudat, valami rejtett bűntudat… gyorsan le akarod tudni a baszást, nem?
Elfordult, lehajolt a padlón lévő vodkásüveg után. Már nem volt fiatal, de a testét jól karbantartotta, rugalmas volt és sima. Mindössze néhány csepp vodka maradt az üvegben, benedvesítette hosszú és fehér mutatóujját, s azon nyomban lenyalta.
- Vagy a könyvek lennének a ludasok?... Vagy a szocialista rendőrség? Sem időt, sem engedélyt nem adtak arra, hogy kipróbáljátok a szexuális butaságokat? De hát a tiltás csak fokozza a kíváncsiságot, nem? A kíváncsiság kísérletezést szül, a kísérletezések pedig tapasztalatot, nem igaz?
Nem válaszoltam, én is mereven néztem rá, és egyáltalán nem érdekelt a faggatózás homályos indítéka.
Hallgatagon cigarettáztunk, az ő Dunhilljét szívtuk, aztán egymás mellett aludtunk, meztelenül és közömbösen, a matracon. Hajnalban kilopóztam mellőle, elcsigázottan, kifacsartan, mint egy keserűfüves részegség után. Sokáig kóboroltam a hidegben a szerelem fővárosának utcáin, ama lakónegyed környékén, ahol Thibault doktor találkozott egykor Rákhellel. A város idegenné vált számomra.
Másnap, ígéretem ellenére, nem hívtam fel Kirstent. Aztán megbántam, írtam neki Bukarestből is, Jeruzsálemből is. Mielőtt elutaztam volna a maastrichti Kongresszusra, egy egyfülű Van Gogh-képeslapon írtam néhány sort neki New York-ból, majd a Simplicissimus szállóból is, tudtára adván, hogy egy hetet töltök Hollandiában és Amszterdamba is átugorhatom. Nem válaszolt.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer csak rámtör annak a panelháznak a liftjében, amelyben laktam. Évek múltán a 34. emeletről ereszkedtem alá, a 16-on kinyílt az ajtó, sehol senki, aztán egy karcsú, rövid hajú szőke nő robogott be, hóna alatt egy aprócska, fehér szőrű kutyával. Addig nem láttam, 52 emeletes a mi Upper West Side-beli házunk és mintegy ezer lakrész van benne, mindenkit nem ismerhetsz.
Alma gonosz volt és hűvös, csak a napi tornagyakorlatai és imádott Microja érdekelték, amiként az a bozontos és hisztérikus kis dögöt szólította. Úgy tűnt, a kiskutya tartja egyensúlyban a fiatal ügyvédnő frusztrációit és ambícióit, azt, amit ő éles és ellentmondást nem tűrő hangon self-esteemnek nevezett, ami egyfajta teszt, mely különválasztja az élőket a holtaktól.
Akkor már könnyedén beszéltem angolul, de az erotikus argóban meglehetősen járatlan voltam. Alma szertelen volt és ömlengő, tökéletesen működött az ágyban, és azzal az előnnyel is járt, hogy havi néhány alkalommal egy órára vagy kettőre, néha háromra is észrevétlenül belopózhattam a budoárjába. Az általa előadott jogi retorikai és erkölcsi eszmefuttatások igencsak irritáltak, de azért rendszeresen látogattam a 16. emeleti búvóhelyünket. A temetésére már nem mentem el, noha a lakók mind ott voltak, senki sem gyanította, hogy különleges kapcsolatokat ápoltam az elhunyttal. A baleset egyszerűen darabokra szaggatta mind az anya nyúlánk és rugalmas testét, mind a kis aranyoskáét. A kép sokáig kísértett, nem volt szükségem temetési ceremóniákra. A temetésen megismerhettem volna Altát, Alma ikertestvérét, akiről a szomszédok sokáig ódákat zengtek.
Alta majd csak egy év múlva robog be a liftbe. Kiskutya helyett kerékpárral, melynek fogantyújára egy Henry Miller-kötet volt kötözve. Balettáncosnő volt, kecsesen és viccesen irányította a szeretkezés műveletét.
- Engedd, hogy én kezdjem. Úgy, az ajkak közé. Nő, nőni fog. Fogd vissza magad, fogd vissza magad, mert megharaplak. Nézd csak, nő, fogd vissza magad, amíg csak tudod.
A hangja kitisztult, a rekedtsége nyomtalanul eltűnt. Alta már tíz éve nem dohányzott.
- Úgy, ne engedd el. Fogd vissza magad. A kéz ide, az üregbe, a forráspontra. Most, most hatolj be. Lassan, erősen, amiként tanítottalak. Lassan, lassan és erőteljesen.
Egy szombat este szaggató fejfájásra hivatkoztam, hogy a hétvégén ne kelljen elkísérnem a családot a hegyekbe. Az egész éjszakát Altánál töltöttem. Már régóta vágyott egy ilyen kiruccanásra, folyton ösztökélt, hogy vállaljam a kockázatot. Hamarosan férjhez kellett mennie, s ragaszkodott hozzá, hogy egyszer egy egész éjszakát is együtt töltsünk.
Fájdalmas, morbid öröm, az utolsó éjszaka kései extázisa a hajdani gyöngéd és életerős test mellett.
Mélységes, ifjonti álom, vezeklés. Világos, kék füstcsík. A 17-es villamos. Rákhel vidáman szállt le széles és vörös köpenyében, karjai közt a kis Microval. Meghatódva borultunk egymás nyakába, a mérgező moher hullámai elszédítettek, könnyek fojtogattak. Orrlyukaim édes mérgekkel telítődtek, mint hajdanán. Az ajzószerek éjszakai illata, az ájulás, a szörnyű pillanat, az öregkorra végzetes kábítószer.
