Hosszú nappalok jártak akkortájt, a sötétségből metszették ki őket, mintha örökre, porosak voltak és szomorúak. Valahonnét Ő, végtelen tekintetével, angyaloktól körülvéve, visszafogta lépteinket, hogy megpihenhessünk. A nyál végül már mintha vattacsomóvá sűrűsödött volna a szánkban, szavainknak nyoma veszett. Menetközben a kígyó csöndje ereszkedett ránk és az oldalára zuhant nap vérrel itatta át a síkságot. Méltóságteljesek akartunk maradni még így, fegyvercipelés közben is.
Az Örmény, mint egy fáradhatatlan harcigép, a zöldes vizű, bűzlő mocsár felé görgette lépteit. A porral telített levegőben Ioan, mint valami kísértet, szorosan a nyomában járt. Törékeny fénynyaláb csurgott át közöttük, eltávolítván őket egymástól.
- Itt megpihenünk, hé, hogy elmondjuk az imáinkat, szólalt meg az Örmény.
- Én az ábécét mondom el! mondta egykedvűen Ioan, mert miként a misztikus irodalomból tudjuk, az ábécé a világ összes imáját tartalmazza, sőt még az angyalokkal való kommunikációt is.
- Így van, fiam, bólintott az Örmény miközben levetette porlepte páncélját, Philander von Sittewald ugyanígy tett, Nicolaus Grudius pedig, aki egy sváb volt vagy talán batáv, már nem emlékszem pontosan, mondta, s közben a levetett vashalmot bámulta, aki mindig azzal a kellemes fordulattal zárta leveleit, hogy: „Ég önnel, nagyságos senior, hamarosan kedvező válasz várja önt”, azt tartotta, hogy jó ha az embert nem csüggeszti el a tudatlanság.
S miközben ezeket mondotta, az Örmény felfedte meztelenségét Ioan tekintete előtt, és Ioan, a búskomor földrajztudós, ugyanígy tett. A fehér és elnyűtt testek által legyőzött két hatalmas vaskupac ott hevert a lábaik előtt.
- Galen! - mondta Ioan, kénfürdőt javasol háborús vereség esetére.
- És nemcsak azt! szólalt meg egy valahonnan felbukkanó, zsidó viseletbe öltözött apró antikvárius. Hóna alatt egy könyvköteg volt, melyet szétterített előttük. Vásároljanak, uraim! mondotta és egy lépéssel hátrébb lépett.
Tíz könyv sorakozott előttük az alábbi sorrendben: Kirchertől a Catalogus plantarum sicularum, a Mundus Subteraneus, Descartes Rouenban megjelent Les passions de l’âme d’Indagine-ja, Pszeudo-Arisztotelésznek egy cím nélküli írása, Encelliustól a De re Metalica Hieroglyphica, egy egyiptomi álfordítás, Pellegrini foszladozó Del concetto poetico-ja, Olahus Processus Universalis-a, valamint Comenius Pampaedia című írása.
- Ezek a könyvek, szólalt meg Ioan szemlélődés közben, azon szebb időkre emlékeztetnek, amikor olvastam őket.
- Vásároljanak, uraim, mondta újból Herczog antikvárius, és újra és újra átélhetik uraságaitok a háborúmentes időket.
A nap ferdén és vörösen és szomorúan ragyogott a láthatáron, mint egy korallgyöngy, s ez mélységesen felkavarta őket.
- Az Antiterra gömbje is valami ilyesféle lehet, mondta Ioan miközben a napot nézte, melynek bíbor fátyla, az ő szemében gyűrött köpönyeg, szomorúvá tette.
Két bánatos és elnyúzott és békétlen császárnak tűntek akkor ők ketten. Súlyos léptekkel indultak a vízhez, lábukkal felszakítván zöldes hártyáját.
- Meleg, mint egy leves, hé, jegyezte meg az Örmény amint belelépett és érezte, hogy lábujjai közé piheként hatol be az iszap, és élvezte azt a csiklandós érzést, amelyet nemcsak ez utóbbi, de a kimerült testét körülölelő víz is okozott. És hamarosan már csak a fejük látszott ki a vízből, mintha egy porfír tepsire helyezték volna őket, néma és örök várakozásban.
Herczog antikvárius a víz széléig jött előre és a Pampaedianak nevezett könyvből olvasott fel nekik, pontosabban a Pándidakszis című fejezetből, melyben ez áll:
„De mi is valójában a pándidakta? A Pampaedia ismerője.”
És tovább:
„Ahhoz, hogy a pándidakta az legyen, aminek valóban lennie kell, didaktikáját hármas célnak kell vezérelnie: az egyetemességnek, az egyszerűségnek, a spontaneitásnak.”
Élvezettel és intonálva olvasott fel nekik, kimondhatatlanul boldoggá téve őket, merthogy mindketten ugyanúgy gondolkodtak akkortájt.
Aztán beszélgettek a Bethesda tóról, arról, amely Jeruzsálemben a Juhok Kapuja mellett található, ahol egy angyal időnként felkavarta a vizet és a zavaros víz meggyógyította mindazokat, akik sietve beleléptek. És a harmincnyolc éves bűnös lélekről, akit Jézus meggyógyított.
És végül Ioannak eszébe jutott egy történet, mely vele esett meg, és mesélni kezdett:
1. Mese Cantemir Lidércéről
Az 1800. esztendőben, némi pénzzel a tarsolyomban, elhatároztam, hogy utazni fogok, s mindezt nem azért, hogy megtudjak valamit, amit még nem tudok, hanem mert egy betegségen voltam túl, mely testileg, szellemileg iszonyúan megviselt. Vásároltam egy Bibliát, abból a néhány dologból, ami a birtokomban volt összekészítettem a motyómat, és egy meleg és derűs reggelen útra keltem. Egy utazásra éppen alkalmas szép ősz első napjaiban jártunk.
Nem jelöltem ki semmiféle úticélt és ma sem tudnám megmondani, hogy Bukarest mely kapuján át hagytam el a várost, annyira kevéssé érdekelt ez a dolog. Egyszerűen boldog voltam, hogy mehetek, és hogy nem hagyok magam után gondokat, és hogy azon az úton sem várnak gondok, amelyen elindultam. Valamikor szereztem egy vastagabb botot, melyet pálcának használtam, és sokáig hűséges útitársam volt.
Utazásom első napja ama ősz csendjében és aranyló fényében telt el. Volt egy nagydarab kenyerem, s mivel az út széle teli s tele volt vadszilvafákkal, az evéshez sem kellett megállnom. Soha nem képzeltem volna, hogy a kenyér és a szilva ilyen bőséges eledel tud lenni. Estére készítettem magamnak egy fekhelyet egy szénaboglyában és aznap alkonyatkor kinyitottam a Bibliát, és az alábbi szavakra leltem benne:
„Uram, nem dölyfös az én szívem és nem kevély a tekintetem; nem vágyom túl nagy és elérhetetlen dolgokra. Ellenkezőleg! Elcsitítottam, lecsendesítettem a szívem! Mint anyatejtől elválasztott gyermek az anyja mellett, oly csöndes bennem a lélek. Bízzál az Úrban Izráel, most és mindörökké.”
és a sötétséggel együtt nagy békesség ereszkedett rám. És fölöttem, a síkság fölött, szelídnek és mélyértelmű, szentséges titkokkal terhesnek tűnt a csillagmilliárd. Egy idő múltán elszenderedtem. Nem tudom mennyit alhattam, vagy hogy hány óra volt, amikor vacogva felébredtem. A hold akkor éjszaka kövér hernyóként jött fel az égre. Fáztam és szomjaztam. Felültem és körülnéztem. Fényesre sikált csonthoz hasonlított az éj, amelybe véletlenül tévedtem. És újra, és újra minden ugyanolyan szomorúvá és hideggé és határtalanná vált, semmi sem volt, mi erőt adott volna. Valahol magányos fák, szilvafák rázták le gyümölcseiket, szántszándékkal. A tűz mellől Cantemir Lidérce rám kiáltott:
- Gyere, hé, melegedjél és traccsoljunk.
Öreg és gőgös lidérc volt. Teste köre tekerte a farkát és a tüzet bámulta. Nem nézett rám, úgy mondta:
- Semmi kedvünk semmihez!
Csak akkor tértem magamhoz úgy igazán és olyan voltam ama éjszakában, mint egy rothadó és fájdalommentes zápfog, és gyámoltalan és halandó. Lemásztam a boglya tetejéről, amelyben szállást vertem, és a tűzhöz mentem. Cantemir Lidércének volt egy fekete borral telt tömlője, melyből csöndben iszogattunk, kézből-kézbe adván. Szemem sarkából titkon szemügyre vettem a szomszédomat. Ábrázata mint az aszalt szilváé, csak más színű, mintha a sáfránysárgát okkerrel és kevéske kékítővel kevernéd. Egyik szemével folyton engem nézett, a másikat az ellenkező oldalra, egyenesen az éppen az égre közömbösen feljövő Kassziopé csillagképre vetette. Ruhája gyűrött volt és zöld, a lidércek mindig is kedvelték a zöld színt, nem tudom miért, és hosszú körmei voltak, elég koszosak, és ujjain számos ón és sárgaréz gyűrű. Levetette volt a lábbelijét, közönséges csizmák, és én sokáig csodáltam a patáit. A farkát, miként már mondottam, a teste köré csavarta. Átmelegedtem és kezdtem közönyössé és hallgataggá válni. Úgy tűnt, ő sincs beszédes kedvében, mégis megszólalt:
- Nincs véletlenül egy kis dohányod?
Elővettem a dohányzacskót és feléje nyújtottam. Elvette és nem tudom, mit tett vele, de többé nem láttam. Nem mertem visszakérni, így aztán egy ideig úgy tettem, mintha sohasem is lett volna dohányzacskóm, noha főként körülötte forogtak a gondolataim, semmiképpen sem más körül. Kényszeredetten köhintettem és újra meghúztam a borostömlőt. A tűz lángja leesett, amikor megszólaltam:
Úgy tett, mint aki nem hallotta, úgy hogy megismételtem, egyenesen a szemébe néztem, annak ellenére, hogy ez kimondhatatlanul fárasztotta a szemizmaimat, szóval amennyire csak lehetett széttoltam a szemeimet és így szóltam:
- Nem rossz ez a bor! de egyfolytában fixírozva őt, és nyugodt hangon.
Nevetett, feltárva fogazata csonkjait, és egy valahonnét odaérkező szamár is nevetett, gúnyosan felfedve hatalmas zápfogait.
Nagy sárga dohánylevelek kezdtek hullni az égből egyenesen a fellobbanó tűzre és egy ideig kékes lánggal égtek. Édeskés és savanyú illatuk betöltötte a tájat, minket is betakart. Egy idő múltán a csillagok kezdtek kihunyni és hűvös fuvallat ereszkedett a vállunkra, elgémberedtünk. Újólag meghúztuk azt a tömlőt és beszélgetni támadt kedvünk. Azt mondtam:
- Ebben az órában Odüsszeusz éppen a kérőket, ama bájos és kapzsi hercegeket gyilkolja.
A szakállába nevetett és egy órát vett elő, melynek csak egy mutatója volt, amely az órát mutatja, és hiányzott az üvege, a füléhez tette és hallgatta egy ideig, semmi sem hallatszott, megrázta, de továbbra sem hallatszott semmi, undorodva a tűzbe vetette és így szólt:
- Igen!
És az óra egy ketyegő fekete folttá változott és közben az egyetlen hosszú és fekete mutatójával három órát mutatott. Kivette a tűzből és zsebre vágta.
- Meg volt fagyva, a jelek szerint! mondta. Igen, éppen azokat a bájos és kapzsi kérőket gyilkolja! mondta s közben féloldalra dőlt.
Valahonnan egy arany fogpiszkálót vett elő és a csonkok közét kezdte vájni. Nehézkes szárnycsapásokkal két karosszék érkezett. A lidérc felkelt, betessékelt az egyikbe, elhelyezkedtem, majd ő is elhelyezkedett. Mint két király ültünk ott, uralkodván a síkság fölött.
- Nagyjából ez idő tájt, mondta, halnak meg a kérők.
Egy fuvallat suhant át rajtunk amint ott ültünk a két aranyozott trónuson és perlekedő gondolatok kerítettek hatalmukba.
A kérők ellenséges vadállatok, mondta a lidérc megcsillogtatva arany fogpiszkálóját a holdfényben, miközben szálegyenesen ült a karosszékében, és tele vannak bűbájjal, a tekintetük habcsók és simulékonyak a mozdulataik mint a kígyóé, mondta, mézesmázosak, mondta. Nincs az a törökfürdő, amelyben ne lelnéd fel őket, kockáznak a víz felőli lépcsőkön, beléjük botlasz, pardon mondod, ahogyan egy világot látott emberhez illik, nem zavartatják magukat, teszik a dolgukat ezek az illatfelhők. Kinyújtod a lábad, a nagylábujjad körmével megvakarod valamelyiküknek azokkal az átkozott illatos olajokkal alaposan bekent hátát, hogy valamiképpen felkeltsd az érdeklődését, a víz kissé koszosan és andalítóan fodrozódik. Így vakarod egy ideig, de olyan ez, mintha egy templom falának a vastag vakolatát vakargatnád.
Éppen tizenkettő múlt egy órával egy napon, sörbetre és hideg vízre vágytam, majd’ gutaütést kaptam a vágytól, miközben a nyomornegyedben kószáltam ezzel a lusta gondolattal a fejemben és egy rakás gyerekkel a nyomomban.
- Ez maga az ördög! szólalt meg egy külvárosi fazon amikor figyelmesebben szemügyre vett, de olyan nagy volt a hőség, hogy nem törődött azzal, mit beszél, és én sem törődtem.
Nyugati divat szerint öltözködtem és ez valamiképpen a segítségemre volt, mert a cilinderemmel legyezhettem magam, de ez nem volt elegendő, ragadós bazársori hőség volt, a fény halvaként terült a világra, és ragacsossá tette. Magam sem tudom miért, tüsszentettem egyet, a tüsszentés rést ütött a hőségen és a résben egy jól- és téliesen öltözött görögöcske jelent meg, aki olyasmire kezdett csábítani, amire a legjobban vágytam, sörbetre és törökfürdőre. Két tüskés és törpe akác szaggatta meg a ruhámat, letörtem egy tüskét és ösztökélni kezdtem a görögömet, aki engedelmesen megszaporázta lépteit. Az út a végtelenbe nyúlt az elhamvadt fák és vöröslő templomok és békalencsétől és zöld algáktól súlyos, bűzlő mocsarak között. Ki tudja, merre mentünk és honnan jöttünk. A déli ágyú eldördült a város fölött, jelezvén a nyugati időt. Hirtelen négy óra lett és a napfény kissé rézsút terült ránk, mutatván a valódi időt. A síkságot és a pusztaságot magunk mögött hagytuk, kövér és zsíros uraságok csábítgattak a kávéházakban, édes illatok, kábító italok kavarogtak körülöttünk, hatalmas vágyak lebegtek fölöttünk, hatalmukba kerítvén. Szűk, poros utcákon lépdeltem a görög nyomában.
- Azonnal ott leszünk! mondta és a győzelem fénye csillogott a szemében miközben ezeket mondotta.
Már messziről megcsapott a törökfürdő gőze, meresztgettem a szemem és egy kissé oldalra billent, vörösre és zöldre mázolt cégtáblát pillantottam meg: „Törökfürdő” és egyik oldalára egy verejtékező kövér férfit pingáltak, aki sárga és örvendező tekintetet vetett ránk. Amennyire csak lehetett közel léptem hozzá és körmömmel megvakartam azt a sárga tekintetet, és szemügyre vettem. A dagadt kinyitotta a száját és így szólt:
- Isten hozott benneteket! és miután kiejtette ezeket a szavakat a szája átalakult szemmé, mely mézesmázosan nézett ránk.
- Menjünk be! mondta a görög és hideg veríték lepte be a testem.
Valahonnét a nap akkorává zsugorodott, mint egy halott gyermek feje. A dagadt ránk nevetett a falról, mint aki piláfra van kiéhezve, és csorgó nyállal az ajkán ismét megszólalt:
- Isten hozott benneteket!
A cégtábla ferde ragyogással felénk hajolt, agyamban a vörös és zöld betűk összemosódtak, s „Törökfürdő”-vé álltak össze, amikor elolvastam. A dagadt Trimalchion biccentett, hogy rendben, és egy ajtó lustán kitárult előttünk. Malachit lapokon lépdeltünk hűvös és örökös félárnyékban. Vékony és illatos füst vett körül bennünket, és egy vízipipázó férfi, törökülésben és ráérősen pöfékelve, megszólalt:
- Én vagyok a tulajdonos!
Örülvén, hogy ő a tulajdonos, így szóltam:
- Örvendek!
A víz csobogása valahonnan messziről hallatszott. A görögöm eltűnt, ki tudja hová, már semmivel sem törődtem, amikor azt mondtam:
- Fürödni szeretnék!
Csodálkozva nézett rám, felállt, sovány és magas volt, és közömbös hangon így szólt:
- Így is jó! és miután tapsolt, két tohonya fickó lépett elő, akik megragadtak a hónom alatt és magukkal vittek. Amikor a vízhez értünk, taszítottak egyet rajtam és úgy zuhantam a medencébe, mintha vályúba. Egyikük utánam dobott egy igencsak elrongyolódott könyvet, s azt mondta:
- Olvasd el, időtöltésnek jó lesz!
A könyv kinyitva lebegett a víz színén és miután magamhoz húztam az alábbiakat olvastam benne: „És kisöpörte az országból a férfiparáznák maradékát, akik még megmaradtak apjának, Ászának az idejéből".
És kicsivel odébb:
„Baált tisztelte, őt imádta és bosszantotta az Urat, Izráel Istenét egészen úgy, ahogyan apja tette.” A lelkem simogatták ezek a szavak, és akkor a könyv úgy elmerült, hogy többé nem láttam. Az olvasottaktól felvillanyozódva ide-oda sétálgattam a vízben, hol meleg volt, hol hideg, és ahol melegebb volt, elnyúltam a lépcsőn és megpróbáltam elszenderedni. Amikor felébredtem nagy és megfejthetetlen lárma volt, és kellemes félhomály ereszkedett ránk, és a víz csobogása eszembe juttatta, hol vagyunk. Egy fehéres kövér fickó sertepertélt körülöttem, sőt el is nyúlt mellettem, és amikor felfedezte a farkam, ujjongott mint egy tökfilkó, folyton bámulta, végül megszólalt:
- Megérinthetem? és tényleg kinyújtotta sütőtökszerű kezét és meg akarta fogni a farkam. Fehér foltok, fénylő testek pancsoltak körülöttem, zöldesen és őrült, tébolyult viháncolással. Az én dagadtam felnyögött, mint amikor egy túl nagy falatot veszel a szádba kedvenc ételedből, és azt mondta:
- Várj, hé, nem halsz bele!
Felálltam és megráztam a farkam az orra előtt, de úgy látszik, ez igen tetszett neki, mert fehérből vörössé változott és egy ledöfött marha bőgését hallatta. Körülöttem a hancúrozás felélénkült és akkor egy ugrással föléjük emelkedtem, a tető kinyílt előttem és hamarosan az út közepén találtam magam a porban és a testemről csordogáló víz összegyűlt körülöttem, egyre terebélyesebb és bűzösebb lett, hatalmas mocsár keletkezett, mely kezdett álmosan magába szívni.
Alkoholszerű reggel vett körül bennünket végül, sápadtan és egyenes derékkal és könyörtelenül ültünk a karosszékeinkben. Az éj hűvöse és párája telepedett szemüregeinkbe, nem voltak beteljesületlen vágyaink akkor a síkságon. Gondolataink, hűvös és helyénvaló madarak, megszűntek kábán körözni körülöttünk. Kékes színű ég nyűgözött le bennünket, más világok és más életek és más történetek ege.
A város vörösen húzódott el tekintetünk elől. Keskeny utcákon haladtunk, lógó nyelvű kutyák rosszindulatú tekintete kísért, nem törődtünk velük, s menetközben toltuk arrébb az embereket. Keblekhez hasonlatos szédítő tornyok ereszkedtek alá az égből fogadásunkra. Azok a toronyórák hirtelen egy örökkévaló időt kezdtek verni:
- Itt az idő! mondta a lidérc. Menjünk!
Utána indultam és hamarosan egy kör alakú, szökőkutakkal teli, sárkányokkal és szörnyekkel benépesített térre lyukadtunk ki. Egy a városházához hasonló hatalmas épületen sokszínű zászlók lengedeztek. Senki sem fogadott bennünket, de úgy tűnt, a lidércet ez nem érdekli.
A pándidakták kongresszusa éppen elkezdődött, amikor megérkeztünk. Egy tölcséres fickó ordítozott a tribünről és öregurak mozgatták hallótölcséreiket aszerint, hogy miként hadonászott amaz. Cantemir lidérce maga után vont és helyet foglaltunk az elnökség asztalánál, ahol négy savanyúképű lidérc vezette a munkálatokat. A lehető legsavanyúbb ábrázatot öltöttem magamra és figyelni kezdtem. A tölcséres folyamatosan ordítozott valamit, amit az én agyam nem bírt beazonosítani, de mivel úgy tűnt, hogy mindenki őt hallgatja, magam is megpróbálkoztam vele, ám sokáig nem sikerült. Sokkal inkább a terembeliek hallótölcséreinek a mozgása kötötte le a figyelmemet. Egy idő után, mintha valami ködön át, kezdtem érteni ezt-azt. Arról a babról volt szó, amelyet a görögök kyamosnak neveznek és amelynek fogyasztásától Pitagorasz tartózkodott. És mennyire gyűlölte, mármint Pitagorasz, a szakácsokat, a vadászokat, az igás barmot és a kosokat.
A pándidakták egy része leengedte hallótölcsérét és tapsolni kezdett, a többiek komoran néztek maguk elé. Amikor elcsitult a tapsvihar, egy idős pándidakta, akinek a szája sarkából csöpögött a nyál, szót kért és az elnökség lidércei megadták neki. Az emelvényhez jött, valahonnét egy porcelán protézist vett elő és taktikusan a szájába tette. Miután feltette, vizet ivott egy kancsóból és így kezdte a mondandóját:
- Pitagorasz először Aithalidész, Hermész fia volt, aztán Euphorbosz, majd Hermotimosz, később Pürrhos, déloszi halász, és csak aztán, mindezek után Pitagorasz. Itt elfulladt a hangja és a köhögéstől sokáig nem tudott megszólalni, de annyira jól köhögött, hogy a többiek azt hitték, folytatja a beszédét és egyetértően bólogattak, és amikor abbahagyta a köhögést tapsoltak, de ezúttal a pándidakták másik fele. De nem fejezte be, miként gondoltam, mert így szólt:
- És most lássuk, mit mond minderről Iamblikhos.
És ecsetelni kezdte a déloszi halász, Pürhhosz által rendezett lakomát, amikor második leányát egy Brontinusz nevű emberhez, Polikratész türannosz bennfenteséhez adta feleségül, abban az esztendőben, amikor a kyamos bab bőséges termést hozott.
A tél hirtelen tört ránk, miközben az öreg pándidakta beszélt, az ablakok vidáman és erőteljesen hátracsapódtak és havazás érkezett, a hóhivar eltakarta a kilátást. Bámultam. Nagy hótorlaszok lepték el a teret és örök fény pilinkélt a magasból, újra és újra. Nem zavartatva magát, a pándidakta folytatta:
- De mi is a bab, melyet a görögök kyamosnak neveznek?
Összeütötte a tenyerét és két szolga egy hatalmas, gőzölgő üstöt és egy kanálkát hozott be, és elébe tették mindkettőt. A kanálkával belenyúlt az üstbe, hangosan csettintett, majd semmivel sem törődve, enni kezdett.
Két falat közt így szólt:
- Fenséges!
Az ő táborához tartozó pándidakták boldogan megtapsolták. Igen falánk lévén, a szónok gyorsan elfogyasztotta az üst tartalmát, végül elégedetten böfögött néhányat és azt mondta:
- Pitagorasz is így tett!
Az egyik pándidakta félretette a hallótölcsérét és az emelvényhez lépve orvosdoktorként mutatkozott be, elővett egy csövet és a kyamos babot elfogyasztó fickó hasára tette, és egy ideig így maradt, hallgatván hogy mi történik amannak a bendőjében. Aztán megmérte a pulzusát, megnézte a nyelvét, a szónok a lehető legnagyobbra öltötte, és végül makkegészségesnek nyilvánította. Üdvrivalgás tört ki és a legyőzött pándidakták komoran elhagyták az üléstermet.
A pándidakták bankettje este nyolc óra körül kezdődött a Városháza termeiben. Valaki elállította a hóvihart és a szökőkutas teret most már több ezer fáklya világította ki. A kutak szörnyei kecses táncba kezdtek, miközben tűzijátékszerűen szórták a havat és dicsőítő énekeket zengtek a győztes pándidakták tiszteletére. Száz és száz sokszínű hintó hozta a pándidaktákat onnan, ahol tartózkodni kívántak az ünnepség kezdetéig, és a Városháza márványlépcsői előtt tették le őket, amelyekről két libériás inas folyamatosan söpörte a hintók kerekei által felvert havat. A város békés polgárainak tömege kíváncsian tolongott a téren, és forró leheletüktől a hó egy idő után olvadni kezdett és kis ezüstös tócsákba gyűlt. A meghívottak folyamatosan érkeztek, és amint megjelentek a kongresszust vezető lidércek, a tömeg felismerte őket és hurrázni és tapsolni kezdett. Ők a farkukat lobogtatták elégedettségük jeléül, miközben a biztonsági emberek rövid és csomós botjaik segítségével helyet csináltak számukra, hogy áthaladhassanak. Egy félhivatalos festő gyors tollrajzba kezdett, melyen könnyen felismerhető volt a Városháza és a négy farkát lengető lidérc. Azonnal megkapta a Pándidakta érdemrend Ezüst fokozatát és Városi Lovag rangra emelték. A szörnyek egy rövid dicshimnuszt énekeltek a tiszteletére, majd Isten hírével útjára engedték.
